Az irodalmi vákuum fogalma sokáig csak szerkesztőségi ajtók mögött suttogott legenda volt. Olyan vad kísértet, amelytől minden író retteg, de senki sem meri a nevén nevezni. A kiindulópont ott van a monitoron: egy üres, fehér lap. A kurzor ütemes villogása egyenesen az űr mélyéről érkezik, és azt mondja: „no, ma sem írsz semmi értelmeset, öreg haver.”
A fizikusok már régen rájöttek, hogy a vákuum valójában nem üres – nos, az írók ezt sosem vonták kétségbe. Az irodalmi vákuumban például hemzsegnek az el nem kezdett regények, a számtalanszor átírt első mondatok, és azok a karakterek, akik a kávéházban születnek meg, és ott is múlnak ki, mielőtt még megélték volna az első dialógusukat. Az irodalmi vákuum nem a semmi, hanem a Bermuda-háromszög kivetülése, ahol ötletek tűnnek el, és csak egy poszt-it marad utánuk, rajta a rejtélyes üzenet: „kanmacska, mely tudja az igazságot, de hallgat.”
Minden író ismeri azt a mágikus pillanatot, amikor napokig nem jut eszébe semmi, majd az utolsó pillanatban, a határidő előtt negyven perccel hirtelen megír egy kilencezer karakteres elbeszélést, amelyről később senki nem tudja eldönteni, hogy zseniális vagy pocsék. Ez a vákuumenergia működése az irodalomban, amikor a pánik és a koffein együttes hatására létrejön egy olyan szöveg, amit mindenki megbámul, csak nem ért.
Az irodalmi vákuum sajátos jelensége az úgynevezett Casimir-effektus, ami akkor lép fel, ha két regény túl közel kerül egymáshoz. Az egyik olvasott lesz, a másik láthatatlan. Senki sem tudja, miért, de valószínűleg a kiadó anyagi potenciálja is közrejátszik ebben, vagy az, hogy az egyikben szerepel egy gimnazista lány, a másikban pedig egy öregember motyog az elfekvőben. E két elem között titokzatos erőtér alakul ki, amely az olvasót mágnesként húzza az egyik felé, elementáris erővel taszítva el a másiktól.
Ez a furcsa vákuum az irodalmi teret is képes meggörbíteni. Ezt leginkább a sci-fi írók érzik a bőrükön, amikor egy történetet az űrbe helyezve próbálnak elmesélni, de közben arról sincs fogalmuk, miként működik a transzformátor. Az ilyen szövegek saját belső logikával rendelkeznek: egy fényév egy fejezet, a tér-idő torzulása pedig csak akkor jelentkezik, ha a kiadó bekéri a kéziratot.
És akkor még nem is beszéltünk a nullponti kreativitásról, vagyis arról az állapotról, amikor az író már teljesen kiégett, testileg-lelkileg üres, és mégis képes egy 350 oldalas regényt kiizzadni magából, amelyet később „átütő művészi kísérletként” értékel egy irodalmi portál, ahol senki sem meri leírni, hogy az egész úgy, ahogy van, dögunalom.
Az írás tempója szintén ingadozik. Egyes napokon egy mondat is végtelen kínlódás, máskor egy novellát leír az ember hajnalban, félálomban. Más kérdés, hogy erről a reggeli kávé után mindig kiderül: az egész csupán egy hosszúra nyúlt hasonlat a szobanövények lelki életéről.
Végül, de nem utolsósorban, ott a Schwinger-hatás, vagy ahogy a művésztársadalom ismeri: az inspirációs villámcsapás. Ekkor a semmiből jön létre valami, például egy csupasz gondolatra felfűzött világ, amely megszületik, kivirágzik, és három napon belül elhervad. Legtöbbször csak az a mondat marad meg, hogy: „Az időgép nem működött, mert a kávé túl sósra sikeredett.”
Az irodalmi vákuum tehát nem a hiány létezése, hanem a létezés hiányzása. Olyan valóság, ahol az ötletek úgy lebegnek, ahogy az űrhajóban hagyott toll, csak éppen nincs egy kéz, ami megragadja őket. Aki túl sokáig marad ebben a szubsztanciában, az óhatatlanul kiég, vagy – újraindul. Esetleg csak átnevezi a dokumentumot: „novella_vegso_forras_de_miert.docx”
És ez már majdnem irodalom.
