Egy napsütötte délutánon az író azért ült bele a karosszékébe, hogy szembenézzen a múltjával, egészen pontosan az életművével.
– Nos – mondta, miközben rágyújtott egy gondolatra –, ideje beszélnünk egymással.
Az Életmű kissé feszengve materializálódott előtte, valahol szék és a könyvespolc között. Emberformájú volt, de az illata olyan, mint egy nyomdából kikerült könyvnek.
– Szólíthatlak fiamnak? – kérdezte az író atyaian.
– Szólíthatsz – vont vállat az Életmű –, ha elfogadod, hogy én meg apának hívlak. Elvégre én képvisellek a szakmai berkekben.
Az író megköszörülte a torkát.
– Hát, ez most szíven ütött… De rendben van. Apa és fia vagyunk. Te vagy az én fiam, aki folyton visszabeszél, okoskodik, hiába ütik-verik a szerkesztők, sose nő be a feje lágya.
– És te vagy az, aki mindig halogat, újraír, a végén meg kihúz belőlem mindent, ami újszerű.
– Ne feleselj, fiam! – mordult az író, majd rögtön lejjebb adta. – Már bocs, csak… nehéz veled. Eszembe jutnak a régi szép évek. Az első novella… Emlékszel? Egy falusi kocsmában játszódott, és a kocsmárosnak filozófiai kérdései voltak.
– Persze, és a végén kiderült, hogy a borosüveg mesélte az egészet. Azóta is szégyenkezem.
– Az egy merész szimbólum volt! – méltatlankodott az író. – Akkor még voltak eszméink!
– Most is vannak, csak már senki se fizet értük – vágott vissza az Életmű. – Régen az olvasó a végén sóhajtozott, most meg az elején, amikor meglátja, milyen hosszú a szöveg.
– Mert nem segítesz! – fortyant fel az író. – Egy életen át küszködtem veled, és még mindig nyegle vagy. Hol egy befejezetlen regény, hol egy elutasított dráma, ebből áll az egész lényed. A novellával meg úgy viselkedsz, mint egy éretlen kamasz: nem veszed komolyan.
– Mert eszed ágában sincs engem megvédeni – siránkozott az Életmű. – Mindenkinek hagyod, hogy belém kössön: „Ez túl hosszú, ez túl elvont, ez túl magyarkodó.” Döntsd el végre, hogy mit akarsz!
– A mai időkben nehéz… – sóhajtott az író könnybe lábadt szemmel. – Régen egy kötet is elég volt, és az ember neve már bekerült a tankönyvekbe. Ma pedig, ha nem vagy a TikTokon, olyan, mintha nem is léteznél.
– Én próbálom tartani a lépést – dünnyögte az Életmű. – Kéred, hogy legyek karakteresebb. Hát tessék, nézz meg, olyan karakteres vagyok, mint egy paprikajancsi. Ha meg komoly vagyok, azt vágod hozzám, hogy elmentem unalmasba.
Csend lett.
A két férfi leült egymással szemben.
– Talán igazad van – mondta az író halkan. – Nem mindig tudtam, hogy jól csinálom-e. Volt, hogy csak firkálgattalak, hátha lesz belőled valami. Most meg itt vagy, és bár a modorod, felépítésed erősen kifogásolható, létezőbb vagy, mint egy váratlan hascsikarás. És bármilyen különös is: büszke vagyok rád.
– Én is rád – válaszolt az Életmű. – Pedig rühellem, amikor szaporítod a szót, de ez most mindegy. Te vagy az apám, én meg a te Életműved.
Összenéztek, elmosolyodtak. A nap besütött a poros ablakon, a régi kéziratok zörögni kezdtek a szemétkosárban.
– Egyvalamit azért tisztázzunk – szólalt meg újra az író. – A jövőben te fogod becserkészni az olvasókat. Én már elfáradtam.
– Rendben. De megengeded, hogy néha-néha új fejezeteket írjak magamhoz?
– Csak ha nem teszel bele beszélő borosüvegeket.
Nevettek.
És ekkor, valahol a könyvespolc egyik sarkában, egy poros kis novella földhöz vágta a sapkáját, és így kiáltott:
– Na végre! Erre vártunk: mostantól nem egy tehetségtelen tollnok írogat majd bennünket.
