Találtam egy cikket, ami abból az izgalmas, kissé hátborzongató gondolatból indul ki, hogy talán nem is kell külön üzenetet küldenünk a világűrbe, mert a Föld már így is elárulja magát: a naperőművek, öntözőrendszerek, városok és az egyéb szabályos alakzatok irdatlan távolságból is intelligens civilizáció nyomainak tűnhetnek. Ez első hallásra hízelgő. Olyan, mint amikor a tanár végre észreveszi, hogy a rossz tanulót jelentkezni próbál a hátsó sorból. De én ettől nem megnyugszom, hanem összébb húzom magamon a gombos szvettert.
Attól didergek, hogy az idegen civilizációval való találkozást hajlamosak vagyunk ünnepi eseményként kezelni. Jönnek a csillagköziek, hoznak bölcsességet, gyógymódot, tiszta energiát, mi pedig megmutatjuk nekik a töltött káposztát és a Rolling Stones-t. Ez szép gondolat, csak nem nagyon illik bele abba a tapasztalatba, amit a saját történelmünknek köszönhetünk. A Földön ugyanis a fejlettebbek ritkán fedezték föl úgy az egyszerűbbeket, hogy azt mondták nekik: milyen érdekesek vagytok ti, bozótrázó népek. Éljetek csak tovább a magatok módján.
Finoman szólva, soha nem ez történt. Amikor a spanyolok megjelentek Amerika partjainál, az ottani népek számára ez nem a kulturális csereprogram kezdete volt, hanem a világvége első fázisa. Jöttek a fegyverek, a betegségek, a kereszt, és persze a féktelen rablás. Nem feltétlenül kellett minden hódítónak vérben forgó szemű gonosztevőnek lennie, elég volt az erőfölénye, a kapzsisága, a technológiai fejlettsége és az a rettenetes meggyőződése, hogy ami az övénél gyengébb, az megérett a pusztulásra.
Ausztrália őslakói, Tasmánia népe, Afrika belső területei, a Csendes-óceán szigetei mind megtapasztalták, milyen az, amikor a fölfedezik őket. A fölfedező először ajándékot ad, aztán zászlót tűz ki, végül pedig építkezni kezd. A fölfedezett ezzel elveszíti a földjét, a nyelvét, a betegségekkel szembeni védtelenségét, a saját története fölötti jogát, de ha nagyon szerencsés, később kap egy múzeumi vitrint.
Ezért nem tudok lelkesedni azért a gondolatért, hogy valaki odafentről már észrevett bennünket. Ha egy civilizáció képes a csillagok között utazni, vagy akár csak ilyen távolságból pontosan megfigyelni minket, akkor hozzánk képest fölfoghatatlan előnyben van. Nem biztos, hogy gonosz a szándéka, elég, ha csak kíváncsi. Ha úgy tekint ránk, ahogy mi tekintettünk egykor egy erdőre, amely útjában állt a vasútnak, vagy egy törzsre, amely egy ásványkincs közelében élt.
A legrosszabb az egészben az, hogy mi magunk vagyunk a bizonyíték. Nem azért kell félnünk az idegenektől, mert szörnyetegek, hanem mert talán túlságosan is hasonlítanak ránk. És ha a világegyetem nagy csöndjéből egyszer tényleg válasz érkezik, nem az lesz a kérdés, hogy ők léteznek-e, hanem, hogy mi meddig létezhetünk még mellettük.
Az Index cikke itt olvasható.
