Szenzáció rázta meg tegnap reggel a Köd utcát, amely eddig legfeljebb a kukák csütörtöki kihelyezéséről és a hármas szám alatti muskátlik példás virágzásáról volt nevezetes. A jelenséget először a tizenkettes szám alatt lakó özvegy Palákné észlelte, aki fél hétkor, az ablakában elfogyasztott tejeskávé fölött arra lett figyelmes, hogy a hatos szám redőnye nem a megszokott, kelletlen rángással emelkedik, hanem határozott, már-már derűs lendülettel.
Ez a mozzanat önmagában még nem indokolta volna a mélyebb izgalmat, de hamarosan kiderült, hogy a redőny mögött olyan esemény zajlott, amely a modern városi élet egyik alapmítoszát kérdőjelezte meg: a nyugdíjas könyvelő, Kobenák úr arra a megdöbbentő fölfedezésre ébredt, hogy kialudta magát.
A történet hitelességéhez nem fér kétség, hiszen később maga az érintett számolt be róla, amikor enyhén zavart mosollyal sorban állt a pékségben, ahol egyébként a pultnak támaszkodva, csukott szemmel szokott várakozni. Most mindenki megdöbbenésére kijelentette: „Ma reggelre sikerült teljesen kialudnom magam .” A tanúk szerint e mondat után akkora csönd lett, hogy a frissen sült kenyér percegését is tisztán hallani lehetett.
Kobenák úr évek óta a krónikus álmosság halk mártírjaként élt a közösségben. Az arca rendszerint gyűrött volt, mint egy rosszul hajtogatott térkép, a léptei meg azt a benyomást keltették, hogy személyes vitában áll a gravitációval. A huszonhatos busz megállójában több ízben látták, hogy állva alszik, miközben a járat lazán elhalad előtte. Nem fáradtság volt ez, csak valami szerény hagyomány. Olyan, mint egy udvarias, de állandó vendég, aki makacs kitartással tukmálja magát az emberre.
A tegnap reggeli epizód így a döbbenet erejével hatott. Kobenák úr elmondása szerint este tízkor lefeküdt, és nyomban elaludt. Reggel pedig – és itt a történet eléri csúcspontját – magától ébredt föl, frissen, kipihenten, tiszta gondolatokkal és minden ízületében békével.
A jelenség főbb következményei a fürdőszobában mutatkoztak meg rajta, mert aznap nem támaszkodott rá a mosdókagylóra, nem sóhajtott háromszor egymás után, és nem felejtette el, miért nyitotta ki a csapot. A tükörből egy olyan arc nézett vissza rá, amely nem üzent neki azonnali visszafekvést. Nem értette, mi ez az egész. Egy percig le is ült az ágy szélére, mert időre volt szüksége, hogy földolgozza a helyzet rendkívüliségét.
Az utcán mindenkinek odaköszönt, sőt szemkontaktust is teremtett, de ami a legmeglepőbb: a tízes szám alatt lakó Békássy úr korcs kutyáját is megdicsérte, amelyet eddig következetesen macskának gúnyolt. A pékségben nem tévesztette össze kakaós csigát a tepertős pogácsával, és amikor a pék rákérdezett, hogy „a szokásos?”, határozottan azt mondta: „Ma talán jöhet valami más.” E kijelentés hatására egy kifli azonnal leesett a tálcáról.
A szakértők – már amennyiben a Köd utcában szakértőnek számít az, aki életében legalább egyszer posztolt már a közösségi médiában – óvatos optimizmussal szemlélték az esetet. Egyesek szerint a kialudás spontán módon történik, mások úgy vélték, laboratóriumi körülmények között akár meg is ismételhető. Kobenák úr a sajtónak visszafogott szerénységgel nyilatkozott, hangsúlyozva, hogy nem kíván példaképpé válni, és nem áll szándékában politikai pártot alapítani, de ha megkínálják egy mandátummal, azt nem utasítja vissza. Amikor pedig a tévések neki szegezték a kérdést, hogy ez az élménye mennyire befolyásolja majd hazánk nemzetközi helyzetét, diplomatikusan annyit mondott, hogy fogalma sincs, de az ember így valahogy jobban érzi magát.
A történet mindenesetre tanulságos, mert nem csak egy öreg fószer reggeli hangulatáról szól. A Köd utca lakói azóta kissé gyanakodva, de reménykedve térnek nyugovóra. A redőnyök halkabban gördülnek le, a telefonok fényét egy perccel korábban oltják ki, és a párnák között mintha kevesebb lenne a forgolódás. Úgy vélik, ha Kobenák úrnak sikerült, talán nem is olyan elérhetetlen az a különös, már-már legendás állapot, amelyben az ember nem csupán felébred, hanem ki is piheni magát.
A Köd utca tehát a lehetőségek színterévé vált, és bár ma reggel még nem futott be hír újabb esetről, a nyolcas és a huszonkettes szám redőnye határozottan, már-már derűs lendülettel emelkedett föl. A lakók pedig, miközben a kávéjuk fölött összenéztek, tudták, hogy ez már nem lehet véletlen. Közel az idő, amikor egyre több ember fogja majd híresztelni: egyszerűen, minden különösebb felhajtás nélkül, jól kialudta magát.
