Az eltűnt szemét nyomában

2019.10.18.
Írta:
Olvasták: 677

Amit most mondani fogok, az egyszerre lesz megrázó és elkeserítő. Igen, kitalálták, legfőbb kincsünkről, a szemétről van szó,  ami soha nem látott aranykort adott az emberiségnek, de aztán eltűnt, elenyészett és átadta helyét a sivár kilátástalanságnak.

Azzal kezdődött minden, hogy a 21. század elején egy magyar kutatócsoport fölfedezte a szemét energiává alakításának olcsó és egyszerű módját. Nem vagyok mérnök, így nem tudom elmagyarázni, mi ennek a lényege – a mobiltelefont sem értjük, mégis használjuk –, de tény, hogy a szemetet szintetizálva civilizációnk végre hozzájutott ahhoz a kincshez, amely után ősidők óta vágyakozott. A szemétszintetizálók eleinte robusztus építmények voltak, és meglehetősen rossz hatásfokkal működtek, de a technológia gyorsan fejlődött, és az erőművek egyre kisebbek és hatékonyabbak lettek.

Fontos megjegyezni, hogy ezek a berendezések csak igazi szeméttel működhettek, mert működési elvük az entrópiára, azaz a rendezetlenségre épült. Ha tehát valaki tetszőleges módon összekevert anyagokkal próbálta megtömni őket, a gépek eldugultak és leálltak. Hagyományos, szeméttelepi vagy az utak szélén hagyott hulladékra volt szükség, lehetőleg rothadóra és büdösre, de főleg gusztustalanra.

Mindez nem aggasztotta a szakembereket, mert a szemét volt az, amit bolygószinten a legnagyobb mennyiségben gyártottunk, és gyakorlatilag a Föld bármely pontján találtunk belőle annyit, amennyi egy kisváros energiafelhasználását fedezni tudta. Nem csoda, hogy a  hagyományos erőműveket idővel mind bezárták, beleértve az atomerőműveket is, amelyek elhasznált fűtőanyagát sorra kilődözték a világűrbe, bele egyenesen a Napba.

A tiszta és szinte korlátlan energia soha nem látott jólétet eredményezett, és úgy tűnt ez az állapot az idők végezetéig kitart. Talán így is lett volna, ha a miniatürizálás nem teremti meg a táska méretű személyi szemétfeldolgozókat, amelyek egyfajta akkumulátorokként privát energiaforrásokként lettek népszerűek. Az ember csak lehajolt egy eldobott PET-palackért, beletette a táskájába, és egy napig mobilozhatott belőle. Mivel az emberiség összlétszáma ekkoriban hétmilliárd körül volt, könnyű kiszámolni meddig tarthatott ez a pazarlás. Eleinte csak a nagyobb településeken keletkezett fennakadás a hulladékellátásban, de később már  valóságos hajtóvadászatot kellett folytatni a natúr szemét után. Az óceánokból nem a halak kifogása lett a valódi üzlet, hanem a nejlonhulladék összeszedése. Nem csoda, hogy egy-két év leforgása alatt egy kóbor nejlonflakon nem sok, annyi sem maradt a valaha volt egybefüggő műanyaghordalék szigetekből.

Ekkoriban alakult ki a szemét fekete kereskedelme. A dílerek kabát alól, sötét kapualjakban terjesztették a kétes összetételű, házilag eszkábált szemetet, amelyet a vásárolók azonnal beletömtek a szinetizálójukba, és már pattantak is föl okoscumóikkal a netre. Egyre sötétebb, kiismerhetetlenebb lett a helyzet, pedig akkor már minden nagyhatalom mesterséges úton gyártotta a konyhai komposzthulladékkal dúsított szintetikus szemetet, de a kereslet megnövekedése miatt így is folyamatos volt a hiány. A szeméthez fűződő, metaforikus kifejezések jelentése is megváltozott. Ha például valakire azt mondták: „te egy szemét alak vagy”, az a dicséret non plus ultrája lett. Ugyanígy a „szemétkedés” sem azt jelentette már, hogy valakivel kitolunk, vagy átverjük, hanem, hogy a lehető legjobbat cselekedjük vele.

Végül, amikor a bolygón szinte már nem is létezett szemét, azok az országok, amelyek csodaszép, szűztiszta természeti kincseik miatt egyre kiszolgáltatottabbnak érezték magukat, bevezették a szemét fejadagot, ami nagyjából két marék mocsok volt egy napra kivetítve. Az ebből nyert energiából legfeljebb beretválkozni lehetett, hajszárításra már nem futotta.

Most, amikor ezeket a sorokat papírra rovom – ó, egyszer talán ebből is szemét lesz! –, csak a szűztiszta természet tömény borzalmát látom magam körül. A fák ágain madarak csicseregnek, a levelek között pillangók kergetőznek, lent a fűben pedig szelíd tapsifülesek hancúroznak. Nem messze tőlem egy kristálytiszta vizű patak csörgedez, a partján nemhogy zacskóhordalék, de még egy műanyag kupak sincsen. A levegő friss, virágillatoktól terhes, ami megint csak azt vetíti elő, hogy ebben a világban szeméthez jutni hiú ábrándozgatás. Lassan leszáll az este, a távolban hunyászkodó települések sötétbe borulnak. Sem közvilágítás, sem egyéb fényforrás nem csábítja oda a pillantást, mert a mindezt létrehívó szemét eltűnt a bolygónkról. Miért hagytuk, hogy így legyen?

Brkvics Alojz

A filmes és nem filmes ismertetők avatott művelője, de más műfajokban is jártas. Csak itt és csak nekünk alkot, no meg a Regénytárnak, de az a testvérlapunk, úgyhogy ezt a botlást elnézzük neki.