Az online kereskedelemről szeretnék most megosztani néhány gondolatot, kiegészítve egy egészen horrorszerű vízióval, ami talán nem minden olvasónak fogja érintetlenül hagyni az idegrendszerét. Arról a jelenségről van szó, amellyel mindenki találkozott, ha letölthető terméket vásárolt: ezek használatát egyre több forgalmazó köti meghatározott ideig aktív licencdíjhoz. Gondoljunk csak a vírusirtókra, amelyek az elsők között kötötték használatukat rendszeres fizetéshez, vagy az Adobe-ra, amely valaha dobozokban kínálta a szoftvereit, de ma már csak havi bérleti díj ellenében hajlandó hozzáférést biztosítani népszerű képszerkesztő és videovágó programjaihoz. Minden hónapban levonják az összeget a folyószámlánkról, cserébe pedig folyamatos fejlesztést garantálnak.
Ez a trend egyre több szolgáltatást kebelez be, miközben mi csendben hozzászokunk, hogy örökké fizetünk valamiért, ami sohasem lesz igazán a miénk. Mivel a módszer a digitális világban ennyire fényesen bevált, biztosra vehető, hogy azok is ilyen megoldáson törik a fejüket, akik egyébként nehezen licencelhető termékeket forgalmaznak. Most még gond nélkül vásárolhatunk például tányért, de talán már dolgoznak azon, hogy ez is csak licencelhető formában kerülhessen az asztalunkra. Amíg rendben van az előfizetés, a tányér úgy szolgál, ahogy azt az ősidőktől napjainkig megszokhattuk, de ha lejár a használati idő, az alján kinyíló lyukon egyszerűen kifolyik belőle a leves. Szintúgy, a licencét veszített esőkabát átereszti majd a vizet, az ilyen állapotba került karosszék hólyagot tör a fenekünkre, a villanykörte pedig dacára annak, hogy hibátlan állapotban van, elsötétül. A listát még hosszan folytathatnám, a lényeg az, hogy a kereskedelem fantáziája – ha a pénz megszerzéséről van szó – nem ismer határokat.
Elismerem, hogy a licencelt tányér ötlete ma még túlzás, de jószerével nincs olyan nap, amikor ne arra ébrednék, hogy már megint megpittyent a telefonom, jelezve, hogy valamelyik elfelejtett, ám nagyon is létező licencem a naptárfordulójához érkezett. Ilyenkor persze bosszús vagyok, és rögtön megvizsgálom, vajon meg tudom-e oldani az életem úgy, hogy lemondok ezekről a piócaként rám tapadó szolgáltatásokról, de minden esetben negatív választ kapok. A 21. században mindenkinek szüksége van netkapcsolatra, mesterséges intelligenciára, különféle guruk és szakértők hasznos tanácsaira, hogy csak a jéghegy csúcsát emlegessem. Így hát bosszankodva, de tudomásul vesszük a status quo-t, és elkönyveljük, hogy a fejlődés – ezen belül pedig a kereskedelem trükkjei – ellen nem tehetünk semmit.
Mindez rendben is van – c’est la vie –, de mi lesz, ha valaki rájön arra, hogy az élethez való jogunkat is licenchez kötheti? Egy szép reggelen arra ébredünk, hogy a következő üzenet villog a retinánkon:
Az ön életlicence hamarosan lejár! Ne veszítse el tudatát és emlékeit – frissítsen most!
És máris indul a jól ismert folyamat: belépés az Élet admin felületre, bejelentkezés az ÉN-azonosítóval, majd választás a különböző csomagok közül. A Basic Élet például 70 évig tart, korlátozott egészségfunkcióval és minimális szabadidővel. Az Élet+ prémium előfizetés már tartalmaz javított empátia-motort, szűrt hírfolyamot, valamint opcionális reinkarnációt, ha a rendszer hibája miatt idő előtt megszűnne a szolgáltatás.
A marketing természetesen tökéletesen alkalmazkodna:
„Csak most! 20% bónusz életidő minden új előfizetés mellé!”
„Frissítsen 5 évre, és részt vehet a VIP-távozás programban!”
„Elégedetlen a sorsával? Vásároljon karmapontot és módosítsa azt!”
Természetesen lennének akciók is: Boldogság Black Friday, Különleges Karácsonyi Év-végi Létezésbónusz és a kihagyhatatlan Élethosszabbító Hétvége. Akinek lejár a licence, annak passzív állapotba helyeződik a tudata, hogy ha meggondolná magát, meg a végső megsemmisítés előtt reaktiválódhasson.
A halál, mint fogalom tehát nagyon is létezne, de egy sokkal kedvesebb, barátságosabb hangzású eufemizmus venné át a helyét. Úgy neveznék, „inaktív státusz”, és külön ügyfélszolgálaton lehetne fellebbezni, ha úgy éreznénk, hiba történt az elszámolással.
– Jó napot, kifutottam az életkeretemből, de úgy érzem, nem volt jogos.
– Kérem, várjon, kapcsolom a reinkarnációs osztályt.
Nevetünk rajta, de közben – a halál dermesztő komolyságát leszámítva – valahol ez zajlik körülöttünk. Nem ezt nyomja belénk a megszámlálhatatlanul sok életminőség-javító haszontalanság? Olyan mértékben és mennyiségben zúdul ránk az átverés, hogy folytonos rettegésben élünk: ha nem szedjük ezt vagy azt a csodaszert, csúnya betegségek özönével kell szembenéznünk. Mi ez, ha nem egyfajta burkolt licenc megvonás? Már nem birtokolunk szinte semmit, csak jogot arra, hogy az egészségünk licencét ezekkel a bizonytalan összetételű vegyszerekkel meghosszabbíthassuk.
Ettől már csak egy lépés az, amikor az élet is csupán bérleménnyé válik. Úgy ám, és ne legyintsünk rá erre, mert összeesküvés elméletek nélkül is abszolút biztos, hogy valahol, valakik már dolgoznak a mindezt elérhetővé tevő metodikán. Addig amíg ez a dimenzió ránk nem szakad, próbáljunk meg minél kevesebb licencet aggatni a hátunkra. Mondom ezt én, akinek van belőlük vagy két tucat. De legalább szóltam.
