A jelek arra mutatnak, hogy a Nápolyi öbölben, a tenger feneke alatt nem túl mélyen elhelyezkedő óriási lávakatlan, ami már a múltban is komoly galibákat okozott, lassan, ám biztosan aktivizálja magát. Ha ez bekövetkezik, és a kitörés akkora lesz, amekkorára a múltbéli tapasztalatok alapján számítani lehet, siralmas életnek nézünk elébe itt, Európában.
Semmilyen szinten nem vagyok a vulkanológia szakértője, így csak azt mondhatom, amit ezzel a témával kapcsolatban láttam és olvastam. A feljegyzések szerint ez a szupervulkán nagyjából periódusos rendszerességgel életre kel, és ilyenkor nem is a robbanás okozta pusztítás a veszélyes, hanem a felső légkörbe jutó töméntelen mennyiségű vulkáni hamu. A múltban arra is volt precedens, hogy ez az anyag még a Kárpátokban is jó fél méter vastagon beborította a talajt, a geológia legalábbis megtalálta az erre utaló bizonyítékokat.
De az egy extrém erejű kitörés volt, és több százezer éve történt, mégsem mondhatjuk azt, hogy manapság ekkora katasztrófára nem lehet számítani, tehát biztonságban vagyunk. Ha „csak” a Vezúv törne ki, már a környék evakuálása is megoldhatatlan gondot okozna. Aki nem járt még azon a vidéken, talán nem tudja, hogy a tűzhányó köré volt nagyjából száz kilométeres átmérőjű kör a legsűrűbben lakott hely a földön. És ez a zsúfoltság bizony eléggé riasztó. Néhány évvel ezelőtt, egy olaszországi társasutazásunk alkalmával a busz nem jó helyen kanyarodott le az autópályáról és betévedt ebbe a labirintusba. Majd egy órán át bolyongtunk ebben az épület és utcakáoszban, amihez képes a gordiuszi csomó egy kifeszített madzag. Az ott élők a jó olasz szokások szerint félig-meddig az utcán élik az életüket, kiülnek a házak elé, ott trécselnek, a borbély ott beretvál, és mindezt még este 11 után is. Lassú, de elevenséggel áthatott az élet arrafelé, és ez furcsán belterjessé teszi a Vezúv körüli termékeny síkságot. Ha odatévedünk, olyan érzésünk van, hogy ez a környezet foglyul ejt bennünket, ahogy Abe Kóbó világhírű regényében A homok asszonyában a homokdűnék a főhőst.
Miközben a busz ablakán kifelé bámulva csodáltam az elém táruló látványt, akarva-akaratlan eszembe jutott, hogy nem messze innét ott van a világ egyik legveszélyesebb vulkánja, és bár az idegenvezetőnk – hogy az eltévedés miatti nyugtalanságot eloszlassa – folyamatosan mesélve azt hangoztatta, az olaszoknak részletes tervük van arra az esetre, ha evakuálni kell a lakosságot, ez eléggé valószerűtlennek tűnt. Mármint a kilakoltatás, mert a terv valóban kifogástalan lehet, sőt, biztosan az. De gondoljuk csak el, mi történik Budapesten egy esős délutánon, ha valahol a belvárosban két autó összekoccan: előbb bedugul tőlük az utca, aztán a környék, végül pedig megbénul a fél város. A Nápoly környéki épületdzsungelben pedig az utcák sokkal szűkebbek, mint minálunk, amihez ha hozzávesszük azt, hogy menekülés közben óhatatlanul is bekövetkeznek kisebb-nagyobb balesetek, akkor ez az evakuáció maga a lehetetlen küldetés.
Ami pedig az emberi természetet illeti, az is eléggé furcsa. Ugyanezen az utazáson, ugyanez az idegenvezető arra is felhívta a figyelmünket, hogy bár a Vezúv tövében tilos építkezni, egyre többen vannak, akik ezt trükkökkel, korrupciós pénzekkel vagy egyéb módon kikerülik, és az építményeikkel egyre feljebb hatolnak a tűzhányó oldalán. Józan gondolkodású embernek ilyen soha nem jutna eszébe, sőt, menekülne onnét amerre lát – főként , mert a Vezúv még akkor is „szuszog”, ha éppen alszik –, de az is a természetünk része, hogy nem fogjuk fel a veszélyt, ami ránk leselkedik. Amíg nem látjuk a szörnyet, amíg nem nézünk bele a szemébe, csak legyintünk rá, és amikor már ott van és nekünk ront, akkor meg késő.
Persze könnyen lehet, hogy ez az ébredezés, ásítozás eltart még néhány évtizedig, vagy évszázadig is, és akkor nem a mostani kor emberének lesz a gondja az, ami utána következik. De előbb vagy utóbb bizony megint kitör majd a vulkán, és az ottélőket ez teljesen váratlanul fogja érni. Mi, emberek, ilyenek vagyunk, így kezeljünk a ránk leselkedő veszélyeket akár a természeti katasztrófákról, akár a politikai baklövésekről beszélünk. Majd csak lesz valahogy, mondogatjuk, vagy inkább harsányan nevetünk az aggodalmasokókon. És így telik-múlik az idő, miközben a hamu alatt izzik a parázs, a hegy csendben lélegzik, mi pedig éljük az életünket, mintha minden örökké tartana. Aztán egy nap a föld megremeg, a hegy felmordul, és a történelem új fejezetet nyit – nem papíron, hanem tűzben és füstben. Akkor majd döbbenten állunk, és kérdezzük: „Hogy történhetett ez meg?” Pedig a válasz végig ott volt előttünk. Csak épp nem akartuk látni.
