Az elátkozott kúria (5)

2024.11.15.
Olvasták: 20

Hívogatott már a kényelmesnek tűnő ágy, ezért megmosakodtam és az ablakhoz mentem, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet. Reggelre üdének és fittnek kell lennem. Szeretném a környéket alaposan bejárni és ha lehet pár itt lakóval is beszélgetni. Miután elhúztam a függönyt és kinyitottam az ablakot a pillantásom önkéntelenül a kúria felé fordult. A sötét sziluett baljóslatúan simult bele a ködülte erdőbe. A gomolygó köd szinte körbeölelte az épületet és mintha furcsa lilás fénypászmák cikáztak volna a sötétben. Ezt a földöntúli látomást betudtam a fáradságnak és pizsamába öltözve az ágyba süppedtem.

Mikor felébredtem a tükörbe épített óra mutatói szerint már nyolc óra is elmúlt pár perccel. Már nem is emlékszem arra, hogy mikor aludtam ilyen sokat. Ez a csend és ez a csodálatos ágy még akár téli álomra is alkalmas lenne.

Miután megtisztálkodtam és megborotválkoztam kényelmes ruhába öltöztem és a hátizsákomba bekészítettem a gumicsizmát, mert tapasztalataim szerint az ilyen alkalmatosság nedves helyen nélkülözhetetlen lehet. Kilépve a szobámból a teraszon nagyot szippantottam rothadó növények szagától dús, ám friss levegőből és szállásadóm lakrészéhez mentem. Bekopogtam az ajtón és nyújtózkodtam egy nagyot.

– Bújjon be hétalvó –hallottam meg Katica hangját.

A konyhaasztalon gusztusosan sorakoztak fatálakban a finomabbnál finomabb falatok. Kolbász, disznósajt szalonna és friss paprika volt felhalmozva egy legalább három kilós kenyér mellett.

–Na üljön le és egyék – mutatott a lakomára szállásadóm.

Szabadkoztam, hogy a teljes ellátás ára nem szerepel a kialkudott összegben és ezért nem fogadhatom el, de Katica olyan szigorú és megbántott tekintettel nézett rám, hogy jobbnak láttam leülni és falatozni. Miután jóllaktam és leöblítettem a reggelimet egy pohár hideg tejjel, amit házigazdám tolt elém indulni készültem.

– Igazán nem sok közöm van hozzá, de megkérdezhetem, hogy merre lesz a menet? – nézett rám szigorú tekintettel Katica.

– Csak kicsit felfedezem a környéket – válaszoltam készséggel.

– Aztán annak az átokverte kúriának még a közelébe se menjen! – fenyegetett meg a mutatóújját rázva.

– Milyen fúria? – tettem a hülyét, hiszen alapvetően, mint felfedező turista nem sok mindent tudhattam róla.

– Addig jó, míg nem tudja – mondta. – Ha visszatér és van ideje majd mesélek róla ezt-azt.

Ezután a mondat után hátat fordított nekem és mosogatni kezdett. Mivel így ignorált kisurrantam az ajtón, majd a kapunál a Katicától kapott kulcscsomón megkerestem a hozzá illő kulcsot és kinyitottam a kaput, vele együtt életem új és rémisztő fejezetét.

Erősen csábított az erdő szélén meredező titokzatos kúria épülete, de már elkészítettem a tervemet. Első sorban információkat kell gyüjtenem, ha lehet az itteni lakosoktól. Tapasztalatból tudtam, hogy néhány pohár jóféle kannás bor megoldja a nyelveket, ezért elindultam a kocsma felé. Út közben néhány kerékpárját toló férfival találkoztam, akik elkapva rólam a pillantásukat halk beszélgetésbe elegyedtek egymással tudomást sem véve rólam. Úgy tűnik nem lesz könnyű a bizalmukba férkőzni. No, de majd a kocsmában.

– Kézcsók Zsóka, jó napot az uraknak! – köszöntem hangosan és lelkesen a csaposnénak és annak a néhány fogyasztó vendégnek, akik ezen korai órán már a májuk megnagyobbításával foglalkoztak szorgalmasan.

– Jó reggelt fiatalember. Ne haragudjon, de nevét már elfelejtettem, Tudja az itteni kigőzölgések ölik az agysejtjeimet.

– Tihamér. Csutak Tihamér a becses nevem – mondtam.

– Remek név – mondta Zsóka –, felvésem egy szalvétára. Pár nap alatt megjegyzem ám – nevetett és nem írt semmit sehová. Gyanítom csak viccelt a maga furcsa módján.

– Egy kocsmakört kérek – harsogtam, hogy felhívjam eme mondatommal még a legtávolabb ülő vendég figyelmét is. Elég szimpatikus lehettem a számukra, hiszen szinte azonnal mindannyian a hátamat veregetve vettek körbe és érdeklődtek az egészségi állapotom iránt.

Zsóka rosszallóan csóválva a fejét szolgálta ki az urak kívánságait, ami a hirtelen megváltozott fogyasztói szokások miatt általánosságban a fellelhető legmárkásabb italok iránt nyilvánult meg. Miután sikeresen elköltöttem vagy egyhavi javadalmazásomat, megígértem újsütetű barátaimnak, hogy meglátogatom az úgynevezett törzsasztalt, csak pár szót váltok a csaposnővel. A díszes kompánia, miután letettem a nagyesküt, hogy mindenképpen helyet fogok foglalni a körükben visszatért a méla ivászat gyönyöreihez.

– Maga aztán tudja, hogy kell beilleszkedni egy új közösségbe – mondta nevetve Zsóka majd elém lökött egy pohár sört, emlékezve a fogyasztási szokásaimra. Úgy látszik mégis csak bóklászott még néhány kósza agysejt a buksijában.

– Mondja Zsóka – kezdtem meg a puhatolódzó kérdéskörömet –, tudna ajánlani nekem a környéken valami látnivalót, amivel elkezdhetem a kis kirándulásaimat?

– Persze drága, ott van például a nagy csöcsű Juliska a piac mellett. Ő a környéken a legmenőbb látnivaló. Naponta vagy hat liter nyál folyik ki a falu álkanjai szájából, ha végig lejt a falun. Vagy a bolond Dezső, aki macskának képzeli magát, ha megsimogatja még dorombol is.

– No, de Zsóka! Én a természetet és az épített környezet szépségeit jöttem felfedezni, nem a hülyéket meg a csinibabákat. Van egyéb látnivaló is a környéken?

– Persze. Ott a mocsár, ami körbeveszi a falut és a kúria is az erdő szélén – vetett gyorsan keresztet –, de messzire kerülje el azt az elátkozott épületet.

– Miért talán manók lakják?

– Még ha csak azok lennének. Szellemek és démonok tanyája az – suttogta.

– Na, én az olyanfélékben nem hiszek.

Zsóka intett, hogy menjek vele és a söntéspult melletti kis helyiségbe hívott, amit tisztítószerek tárolására használtak és halkan mesélni kezdett nekem a mocsárról és a kúria épületéről.

– Tudja amióta csak az eszemet tudom a kúriáról mindig keringtek különböző rémtörténetek, de addig a hátborzongató esetig csak csacskaságnak tartottam.

– Miféle esetig? – kérdeztem.

– Gyilkosság történt ott, és a gyilkos egy démon volt.

– Honnan veszi, hogy egy démon a gyilkos? – faggattam.

– A Kóc Öcsi látta a démont, Az a részeges vasutas, hisz már beszélt vele csak nem szokása bemutatkozni. Egyébként a rendes neve Kóc Ferenc, de mindenki Öcsinek hívja. Talán fél éve, ha kiutalta a vasúttársaság nekünk. Mogorva egy fickó és ráadásul még embergyűlölő is. Úgy kerül mindenkit, mintha leprások lennénk. Csak a pia a társa. Viszont a mocsarat kedveli. A fene sem tudja miért, de oda sűrűn jár. Egyik ilyen alkalommal látta meg a démont, ahogy egy véres fejszével a kezében lebegett a mocsár felett. Aznap halt meg az áldozat és a szerencsétlent, akit megöltek a kúriában állítólag egy baltával darabolták fel.

Démon baltával gondoltam. Még ekkora marhaságot. Hiszen, ha démon olyan erők állnak a birtokában, hogy hülye lenne fejszével grasszálni.

– Kit öltek meg? – kérdeztem.

– Tudja fene. Én nem voltam ott, a faluban meg mindenki megvan, én csak tudom.

Ebben biztos voltam, már ennyi ismeretség után is. Véleményem szerint Zsóka egy információs aranybánya, ami kiaknázatlanul hever a kocsmában.

– Köszönöm, hogy elmesélte. Hogy jutok el a kúriához? – kérdeztem.

– Tényleg oda akar menni? – nézett rám szemrehányó tekintettel. – Én figyelmeztettem – mondta és invitált, hogy menjünk ki a söntés elé.

– Még félreértik a népek, hogy elbújtunk ide – nézett rám elpirulva. – Katica háza után menjen tovább az erdő felé. Ott megtalálja azt az átkozott épületet.

Mikor kiléptünk a söntés elé a törzsvendégek vigyorogva néztek rám és a céklavörös arcú csaposnőre.

– Jó gyors voltál komám – nevetett az egyik.

– Befogod a lepénylesődet, vagy beverjem? – rontott ki a söntésből Zsóka.

– Jó, jó, csak vicceltem – emelte fel a kezét védekezően a pimasz fickó.

– Még egy ilyen humor és repülsz – rivallt rá Zsóka, majd visszament a pult mögé.

Ígéretemhez híven odaültem a törzsasztalhoz és megpróbáltam további információkat begyűjteni, de miután rájöttek, hogy további italt ma már nem tudnak belőlem kicsikarni némasági fogadalmat tettek. Miután lehajtottam a sörömet és elbúcsúztam újdonsült ismerőseimtől az ajtó felé indultam, hogy megnézzem magamnak azt a híres kúriát.

– Kézcsók Zsóka – intettem a csaposné felé.

– Vigyázzon magára – köszönt el tőlem és mintha apró könnycseppek csillogtak volna a szeme sarkában. Ettől aztán nem lettem nyugodtabb.

 

(folytatjuk)

 

Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Erdős Sándor

1972-ben Mosonmagyaróváron születtem. Jelenleg, készlet ellenőrként dolgozom. Gyermekkorom óta szeretek írni, de nagyobb közönség felé csak egy éve publikálok. Az írói repertoárom elég széles. A versektől, az egészen mély gondolatokat megjelenítő szépprózáig, valamint a gyerekeknek szánt írásokig terjed.

Ne hagyja ki ezt sem: