Az einstand jelensége – amelyet a köznyelv hajlamos pusztán erkölcsi devianciaként, sőt, egyenesen a zsarnokság megnyilvánulásaként értelmezni – valójában sokkal mélyebb, szinte kozmikus jelentőségű törvényszerűség megnyilvánulása. E rövid tanulmány célja, hogy a jelenséget kiragadja a naiv morálfilozófia ingoványából, és visszahelyezze abba a szigorúan meghatározott természettudományos keretbe, amelyben az einstand mint a világegyetem egyik alapvető pillére értelmezhetővé válik.
Kiindulópontunk a Tulajdonmegmaradás Rugalmas Törvénye (TMR-tétel), amely szerint a tulajdon soha nem vész el, csupán a nagyobb tömegű vagyonok felé áramlik. Ezt a folyamatot a klasszikus fizika analógiájára nevezhetjük tulajdonfluidum-áramlásnak, ahol a „golyó” vagy „gittegylet” nem más, mint egy lokálisan koncentrált értéksűrűségű objektum. Amennyiben két egyed – például egy gyengébb és egy nagyobb erővel rendelkező emberi lény – találkozik, a rendszer instabil állapotba kerül, amelyet csak a tulajdon újraelosztása képes kiegyensúlyozni. Ezt a kiegyensúlyozó aktust nevezi a szakirodalom einstandnak.
Fontos hangsúlyozni, hogy az einstand soha nem agresszív cselekedet, hanem etikai szükségszerűség. A nagyobb agresszivitási együtthatóval rendelkező egyed (a továbbiakban: domináns fél) gravitációs analógiával leírható mezőt hoz létre, amelynek hatása alól a kisebb egyed (szubdomináns alany) nem tudja magát kivonni. A tulajdon tehát egyszerűen „belehull” a domináns mezőbe, hasonlóan ahhoz, ahogyan az alma a lehull a fáról. A különbség csupán annyi, hogy az alma nem bőg, míg a szubdomináns alany esetenként igen; ez azonban a folyamat végkimenetelét nem befolyásolja.
A modern einstand-elmélet tovább finomítja a képet a Szociális Entrópia Maximumának elvével (SEM). Eszerint minden közösség arra törekszik, hogy a lehető legnagyobb rendezetlenséget érje el a tulajdoneloszlásban, miközben paradox módon a domináns felek környezetében lokális rend keletkezik. Ez a kettősség – globális káosz, lokális stabilitás – teszi lehetővé a társadalom dinamikus egyensúlyát. Az einstand tehát nemhogy nem rombolja a rendszert, hanem éppen ellenkezőleg: fenntartja azt, még ha a fenntartás módja első pillantásra indokolatlanul pofátlannak is tűnik.
Az einstand pszichodinamikai aspektusait vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a domináns részecske viselkedését az úgynevezett Jogosultsági Hullámfüggvény írja le. Ez a függvény a következő egyszerű formában adható meg: „Ami jelenleg nálad van, az mostantól az enyém.”
E tétel elegáns tömörsége a természet törvényeinek mélységét idézi. A hullámfüggvény összeomlása – vagyis az einstand-állapot – akkor következik be, amikor a domináns fél tekintete és a tárgy közötti kvantumkapcsolat létrejön.
Nem kerülhetjük meg az einstand etikai dimenzióját sem, bár a tudományos közösség egyre inkább afelé hajlik, hogy ezt a kérdést teljes egészében irrelevánsnak tekintse. Az etika ugyanis – mint azt több kísérlet is igazolta – nem rendelkezik elegendő tömeggel ahhoz, hogy befolyásolja a tulajdonfluidum áramlását. Amikor a gyengébb fél tiltakozik, valójában egy alacsony energiájú rezgést bocsát ki, amely a domináns fél mezőjében gyorsan elnyelődik. Az erkölcsi felháborodás tehát nem más, mint akusztikai háttérzaj egy fizikai folyamat környezetében.
Végül, de nem utolsósorban, az einstand evolúciós jelentőségét is ki kell emelnünk. A természetes kiválasztódás nem csupán a biológiai jellemzőkre, hanem a tulajdonszerzési stratégiákra is kiterjed. Azok az egyedek, amelyek képesek hatékonyan einstandolni, nagyobb valószínűséggel halmoznak fel erőforrásokat, amelyekből később további einstandok finanszírozhatók. Ez az úgynevezett kumulatív pofátlanság elve, amely hosszú távon a domináns populációk kialakulásához vezet.
A logikus végkövetkeztetés tehát az, hogy az einstand egyáltalán nem rendellenesség, hanem a világegyetem egyik legkövetkezetesebben működő törvénye. A gyengébbtől az erősebb felé történő tulajdonáramlás nem erkölcsi kérdés, hanem fizikai tény, amelynek megértése felszabadíthat bennünket a felesleges együttérzés terhe alól. Aki ezt felismeri, az többé nem kérdezi, hogy „szabad-e?”, hanem csupán azt: „mikor és mennyit?” – s ezzel végleg belép a tudományos gondolkodás magasztos, bár némileg kellemetlen világába.
