Klopek úr és felesége, Szabinka egy szombat délelőtt megállapította, hogy a kétszobás panel, ahol laknak, megérett a nagytakarításra. Elhatározták, hogy leszedik a pókhálókat, felmossák a műkövet, és kidobják azokat a kacatokat, amelyeket évek óta csak tologatnak. Hozzá is fogtak, és Klopek úrnak végre sikerült kimozdítania a hatalmas, kissé megroggyant szekrényt a fal mellől, ahonnét valami nagy, szürke, zömök testalkatú tárgy bukott elő.
– Mi a fene ez? – kérdezte, miután közelebbről is szemügyre vette.
Szabinka beletörölte a kezét a kötényébe, aztán ő is megnézte a leletet.
– Ezt meg honnan szedted? – kérdezte őszinte döbbenettel. – Ez… egy atomfegyver!
Klopek úr zavartan dörzsölgette az állán a borostát.
– Azt hiszem, azokból az időkből származik, amikor továbbképzésen voltam a Szovjetunióban. A moszkvai GUM-ban vettem, mert matrjoska babának néztem – mondta. – Volt is vele gondom a vámon, de végül a fináncok elengedtek, mert abban maradtak, hogy ami a Szovjetunióból jön, az rossz nem lehet.
– Na, de miért éppen ide rejtetted? – korholta Szabinka.
– Egy atomfegyvert nem lehet csak úgy kitenni a kukára – mondta Klopek úr, miközben lazán belekortyolt a sörébe.
A neje elgondolkodva simított végig a szürke fémen.
– Tulajdonképpen meg is tarthatnánk. Mondjuk, ez lenne a házi kedvencünk.
– Egy házi kedvenc, ami ugatás helyett elpusztíthatja a fél világot? – vonta fel a szemöldökét Klopek úr.
– Eddig sem okozott bajt – legyintett Szabinka. – Amint látom, szobatiszta is. Még etetni sem kell, úgy értve, hogy nem kell áramra dugni.
– Persze, meg sétáltathatjuk a parkban – mondta Klopek úr szarkasztikusan.
– Nem is rossz ötlet! – csillant fel Szabinka szeme. – A kutya már úgyis snassz. Holnap elvisszük egy körre a Margitszigetre. Csak vigyáznunk kell, nehogy valaki megsimogassa.
Klopek úr kissé tanácstalanul vakargatta a tarkóját.
– Aztán jönne a szomszéd, hogy János, az atomfegyvered tegnap átugrott hozzám, és elásott egy adag hasadóanyagot a kertembe.
– Majd megtanítjuk, hogy ilyesmit ne tegyen, meg hogy ne ugorjon rá az emberekre.
Klopek úr ezen már elgondolkodott. Végtére is nem mindenkinek adatik meg, hogy saját atomfegyvere legyen a lakásban, ami tiszteletet kelt a lakóközösségben. Ha ezzel megy le a lépcsőn, a neveletlen kölkök nem fogják a falhoz szorítani, az már biztos.
– Jól van, tartsuk meg – mondta végül. – De vigyázzunk, hogy ne üssünk az orrára, ha játszani támad kedve.
– Miért? Mi lesz akkor! – kérdezte a neje.
– Elrepülünk a picsába – összegzett Klopek úr.
Szabinka úgy tett, mintha ezt nem is hallotta volna.
– Holnap majd veszek neki egy nyakörvet, ha esetleg elkóborolna – mondta.
– Egy horganyzott „Vigyázat, atomcsapásveszély!” táblát azért kitehetünk az ajtóra – zárta a beszélgetést Klopek úr, és visszatért a portalanításhoz.
Mire végeztek, az atomfegyver már megtanult pitizni. Csak azt sajnálták, hogy közben néhány gombafelhőt is szétpukizott a lakásban.