Ritkán, de megesik néha, hogy egy régi tragédiát több évtizeddel később kacagtatónak találunk. Ez különösen akkor érvényes, ha az a bizonyos tragédia nem velünk történt, és ha van benne valami eredendően vicces. Rögtön itt van például ez a kép, a neten bukkantam rá. A fő figurája ugyan a mi Bölcs Vezérünk, de szerintem ez a fotográfia kizárólag a középen, hátul látható alak, vagyis apu miatt érdekes. Mai kifejezéssel élve: apu ellopta a show-t.
Számomra metagalaktikus rejtély, hogy annak idején miért nem fedezték fel ebben a kompozícióban az önmagán túlmutató, földöntúli humort? Lehet, hogy a fotósnak már akkor emberfeletti erőfeszítésébe került rezzenéstelenül tartani a gépet, később pedig, amikor a filmet előhívták az asszisztensnővel, egymás nyakába dőltek a röhögéstől.
Persze ez csak egy szabad – talán túlságosan is szabad – elme csapongása. Ki tudja, miféle hangulat uralkodott abban a közegben, ahol ez a fotó elkattant. Az sem kizárt, hogy a sötétkamrában a hangulat is sötét volt, hiszen a fotós nem tudta, hogy az asszisztensnő ügynök-e és viszont. Összeszorított foggal hívták elő a képet, nehogy kölcsönösen lebuktassák egymást, miáltal békén hagyták aput, egyszer s mindörökre.
De most egészen más idők járnak, úgyhogy ez az évek hordaléka alá szorult humorbomba nagyot pukkanva hírt adott magáról. Itt van ez a szegény, szerencsétlen apu, aki szinte biztosan nem ilyen életre vágyott, mármint nem akart propagandafigura lenni, ezért megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne essen ki hülyének, vagy ami még ennél is rosszabb: a rendszer kritikusának. Apu maga a tömény nyomorúság: egyenruhában van, ahogy az illik, de a mundér mintha nem is az övé lenne, vagy mintha papírmaséból lenne kivágva, és ő csak úgy odaállt volna mögé, ahogy a kislányok 40-50 évvel ezelőtt öltöztették a kartonból kivágott babáikat. Néminemű alkoholizmus is van apu arcán, bár tény, hogy az alulexponált háttér, amelynek ő is része, sokat ront az esztétikai összhatáson. Apu egy adta görcsben van, sem előtte, sem utána nem mosolygott ilyen mesterkélten, ami, akár egy billog rajta maradt, és lám, hatvanvalahány évvel később előjött kísérteni.
Nem hiszem, hogy a történettudomány nyomon követte apu sorsát, így csak feltételezem, hogy ez a kaland végleg és visszavonhatatlanul kisiklatta amúgy sem túl perspektivikus életét. Gyanítom, hogy a Bölcs Vezér bukása után, ő is emigrált, amikor erre egy rövid ideig nyitottak voltak a határok. Odakint pedig lehet, hogy fényes karriert csinált, jó esetben akár tetőfedő bádogos is lehetett belőle. Nekem mindenesetre fontos lenne, hogy megtudjam, mi lett vele, így akinek van róla információja, ne vonakodjon azt megosztani velem, mert bevallom, egy csipkelődő, gúnyolódó jegyzetet szerettem volna írni róla, de menet közben megsajnáltam. Beleképzeltem magam a helyébe: én vajon mit csináltam volna, ha egy napon megjelenik nálam a fővezér, és parancsba adja, hogy a munkásgúnyát ledobni, mundért felvenni, asszony fejére kendő, puja a kézbe és fotózkodás. Az, hogy beszartam volna, nem kétséges.
Talán emiatt somolyog apu is ilyen kényszeredetten.
