Svlaher Sándor
Lassanként minden országnak lesz legalább egy, több tucat áldozatot maga mögött hagyó ámokfutója. Ezt a dicstelen listát az Egyesült Államok és Norvégia magabiztosan vezeti, de most már Szerbia is dobogóesélyes. Déli szomszédunknál egy háborús veterán irtotta ki a szűkebb pátriáját, tehát nagy valószínűséggel valamilyen pálinkagőzbe burkolt, posztháborús traumáról van szó.
De ebben az egészben nem annyira az ok-okozat megkeresése a lényeges, hanem hogy az ámokfutókkal a tudomány nem tud mit kezdeni. Ha ezek a majdan bekövetkező őrjöngések ugyanúgy megjósolhatók lennének, ahogy a vulkánkitöréseket megelőző szeizmikus tevékenység, a jövőbeli tömeggyilkosokat még a tettük megkezdése előtt rács mögé lehetne juttatni. De mivel ez ma még csak ábránd, kénytelenek vagyunk utólagos magyarázatokat gyártani, amelyek jelentős része valamilyen összeesküvés-elmélet. Az egyik ilyen hipotézis az, hogy a gyengébb szellemi immunrendszerrel rendelkezőket ugyanúgy manipulálja a tömegmédia, ahogy a régi időkben a sámánok vagy a varázslók tették. Azzal a különbséggel, hogy a hígagyúak manapság a filmekből merítenek maguknak viselkedési mintát, és mert túlnyomó többségben az erőszak kultuszát nyíltan hirdető filmeket bámulnak, egy idő után feltámad bennük a vágy, hogy ők is halálosztó héroszokká váljanak. A másik elmélet – amely tán nem is teljesen alaptalan – egy népi bölcsességen alapszik. A régi öregek mifelénk azt mondogatták: a kutya mindig akkor veszik meg, ha túl jól megy a sora. A fejlett, nyugati államokban élők gondjai össze sem vethetők azokéval, akik egy gyér infrastruktúrájú afrikai országban kecskepásztorként tengetik az életüket, az utóbbiak között mégsincs sok depressziós. Nem úgy a jóléti államokban.
De van ennek az egésznek egy másik vonzata is: azokban a mostaninál boldogabb időkben, amikor az ámokfutásról még azt sem tudtuk, eszik-e vagy isszák, mélyen megdöbbentünk, ha eljutott hozzánk egy a fentihez hasonló mészárlás híre. Aztán, ahogy ezek a deliktumok egyre gyakoribbak lettek, a döbbenetünk és a felháborodásunk szép lassan átalakult közönnyé. Az ámokfutók ténykedése – némi túlzással – ma már csak egy számadat a globális információáradatban, és jószerével elvész a többi kimutatás meg statisztika között. Még az is elképzelhető, hogy ezek a mészárosok idővel ugyanúgy a nemzeti folklór részévé válnak, ahogy régen a betyárok, vagy a vadnyugati banditák voltak. Képzeljék csak el, mekkora nézettsége lenne egy olyan valóságshownak, amelyet ezekből a szörnyetegekből verbuválnának. Lehet, hogy némelyik agyament producer már keresgéli is az ide nyíló jogi kiskaput. Jönnek majd az ámokfutókról készült ámokfotók és ámokmozgóképek, mi pedig azzal az émelyítő gondolattal ülhetünk le a tévé elé, hogy hál’ istennek, mi nem vagyunk ilyenek. Legalábbis egyelőre.
