Egyre súlyosbodó gondot okoz, hogy miközben a GDP szépen kapaszkodik fölfelé, egyáltalán nem tudni, miként áll az ország záptojás ügyekben. Lelki füleimmel szinte hallom az ilyenkor szokásos szólamot, hogy az EU ezt is leszabályozta, így aki a polcokról hiányolja a régi jó, békebeli magyar záptojást, menjen Brüsszelbe reklamálni, vagy a búsba. Amiből elvileg legyárthatnánk a magunk adagját, az mostanság kínai és génkezelt. Mindenre képes, csak hagyományos módon megzápulni nem. Azon sem lennék túlságosan meglepődve, ha a hivatalosan forgalmazott záptojás illatállománya – már ha egyáltalán van ilyen – köszönő viszonyban sem lenne azzal a légydöglesztő bűzzel, amely a magyar záptojást a mainál boldogabb időkben fémjelezte.
Most önök bizonyára azt kérdezik tőlem, meghibbantam-e, vagy csak natúrban hülyéskedek? Épkézláb, józan gondolkodással mi szüksége van valakinek záptojásra? A válasz rosszlányként kínálgatja magát: azért van igényünk erre az eszközre, mert hajigálni kell (latinul: hajigale necesse est). A záptojást nem tesszük csak úgy ki az ablakba, vagy az ikebanás kancsó mellé, de nem ám! Nálunk, magyaroknál nagy hagyománya van a záptojás széles ívű, mondhatnám parasztosan történő dobálgatásának. De azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a divat nem éppen a mában gyökerezik, hanem abban a korban, amikor a záptojás a mindennapi élet kigyomlálhatatlan részeként realizálódott.
Habár a látszat nem erre vall, ebben a mai pluralista és spiritualista világban is nagy szükség volna a régi, magyar szittya záptojásipar újraélesztésére, mert fogadjunk, hogy mindenki tud legalább húsz-harminc olyan helyzetet az életéből, amikor nem csak csipetnyit, hanem egy egész darabkát odaadott volna a lelki üdvéből, ha akadt volna a keze ügyében egy testes, érett záptojás. A többi már kristálytisztán célzás és ballisztika kérdése.