Nagy bajban lenne a faterom, ha ebben a mai, liberalizált világban arra kérném, hozzon nekem vásárfiát a szabadkai kirakodó- és állatvásárról. A hatvanas évek közepén ez még nem okozott neki gondot: Anti sógorommal valami lóügyből kifolyólag nagyon komoly és nagyon fontos látogatást tettek a szóban forgó rendezvényen, és hozott is vásárfiát, ami egy bicska volt. Igazi fiús ajándék, valódi vásárfia. Természetesen a húgom is kapott meglepit, egy hajas babát, ami ugyancsak vásárfia volt és nem vásárlánya.
A faterom baloldali érzelmű ember volt, és ezt büszkén hirdette magáról. Meg is lehet őt érteni, mert az új rendszer ránkköszöntekor, 1945-ben még a 15-öt sem töltötte be, így amit látott, tapasztalt és ami jó történt vele, azt a szocializmusnak köszönhette. Márpedig a faterommal csupa jó dolog történt: a kereskedelmi iskolát egy év után abbahagyta, inkább elment segédmunkásnak a kőművesek mellé, aztán zsákosnak a morovici malomba, hogy végül a takarmánykeverő üzemben kössön ki. Onnét ment nyugdíjba, annak a biciklinek a nyergéből, amit első fizetéséből vett, kreditre. Nem vitte többre, de neki ez tökéletesen elég volt. Vasárnaponként eljárt a meccsre, utának kicsit borozgatott a haverokkal, hét közben meg várta a munka. Nem vágyott motorbicajra, autóra pedig még kevésbé, az utazás, a luxus nem érdekelte. A falunk volt az ő világa, amelyet az akkor még barátságos Nap ellátott fénnyel és melegséggel, a többiről meg a szocializmus gondoskodott.
Az öregem azt már nem érte meg, hogy a baloldaliság meg a jobboldaliság összekeveredjen és megtermékenyüljön egyfajta zsarnoki, ellentmondást nem tűrő, szinte már pusztító kizárólagossággal, de ha még mindig itt sétálna közöttünk, és az ugyancsak néhai Anti sógor sem odaát fegyelmezné a cigányok által rásózott, hasznavehetetlen gebéket, és ők ketten mondjuk, ebben a mai, ultramodern korban tennének egy kört valamelyik kirakodó- és állatvásáron, a vásárfiával gondban lennének. Nem azért, mert ezt az ügyet nem lehetne játszi könnyedséggel letudni valami olcsósággal, hanem mert a vásárfia, mint olyan, ma már sérti azok érzékenységét, akik nemi indentitásban szenvednek. Mi többség ezt azért nem értjük, mert vagy férfiak vagyunk, vagy nők, más lehetőség nincs számunkra. Ugyanakkor megértjük azokat, akik a saját nemükhöz vonzódnak, mert ugye ők is vagy férfiakat szeretnek, vagy pedig nőket. A nemtelen, kiherélt, meztelencsiga karaktereket viszont, ahogy én emlékszem, a környezetemben soha nem szerette senki.
Ha tehát vásárfiát kérnék a fateromtól, vagy kitérne a baloldali hitéből, vagy meghasonlana, és azt mondaná: a vásárnak ma már nincs sem fia, sem lánya, van viszont LMBTQ-mozgalom, amit megköveteli, hogy minden legyen szivárványos. Következésképpen nem vásárfiát és nem is vásárlányát hozna, hanem valami szivárványosat. Azt viszont nem tételezem fel róla, hogy némán beállna ebbe az új divatvonulatba, mert ahogy az EU-nak, úgy az ostobaságnak is van határa, legalábbis faluhelyen, ahol a különcöket vagy kiröhögik, vagy megsajnálják, de hogy nem mennek utánuk a bolondok házába az hétszentség.
Úgyhogy hagyom a fatert békében, és nem szekálom ezzel a hipotetikus ajándékkal. Ott, ahol most ő tartózkodik, abból a felhőkaréjos messzeségből, talán ez a kelekótya bolygó is normálisnak tűnik. Ha egy kicsit hunyorítva nézzük.
