A Föld népességének túlnyomó többsége egy huncut pillanatot sem látott a Tenkes kapitányából, a fennmaradó népesség viszont több tucatszor is megnézte. A két tábor békésen megfér egymás mellett, ami esztétikai és politikai kérdésekben rendkívül ritka. Csakhogy a Tenkes kapitánya se nem ez, se nem az, hanem valami a kettő között: egy 13 részből álló mesefilm azokból a régi, békebeli időkből, amikor a virsliben még nem volt emulgátor, a tejet meg üvegben árusították. A sorozatot 1963-ban Örsi Ferenc azonos című regénye alapján forgatták, bár nekem meggyőződésem, hogy előbb volt a sorozat, és csak aztán lett a regény, mint a másik klasszikus, a Kloss kapitány esetében, ami könyvben legalább annyira élvezhetetlen, mint Örsi Ferenc munkája.
Ha valaki nem tudná – például, aki 21. században született –, a cselekmény a Rákóczi szabadságharc idején játszódik a siklósi vár környékén, ahol Eberstein báró ezredes próbál leszámolni a rebellisekkel, pontosabban a kurucokat egyedül képviselő Eke Mátéval, a Tenkes furfangos kapitányával. A produkció a maga idején csúcstechnikás blockbuster volt, mert rengeteg statisztát mozgatott, közöttük számos kiváló lovast, akik ugye, nem lehettek parancsból odarendelt honvédek. A lovaglást a szereplők sem úszhatták meg, így a címszereplő Zenthe Ferenc is magabiztosan ült a nyeregben, csakúgy mint a Buga Jakab szerepében tündöklő Szabó Gyula, vagy a bárót alakító Ungváry László. Őt egyébként tévesen epizódszereplőként tartjuk nyilván, pedig a hátán vitte az egész darabot. Igaz, hogy mindannyian a Tenkes kapitányának drukkoltunk, de ha nem lett volna olyan labancosan modoros a báró, fabatkát sem ér a kurucok leleménye.
Ungváry alakítása adott létjogosultságot ennek a sajátos paródiának, mert valljuk be, a Tenkes kapitányát nem lehet ennél komolyabban venni. A labancok anyanyelvi szinten, magyarul beszélnek, és legalább annyira ütődöttek, mint a meleg és hideg vizet külön csapból eresztő angolok. Az akciójelenetek, csetepaték egy gyerekzsúrban sem váltanák ki az anyukák rosszallását, a vívás pedig megbukna egy óvodai kardozás castingon. Vér nem folyik, a sebesülés is jelzésszerű, mint a hatvanas évek westerneiben, ahol a colt ugyan durrogott, de a lelőtt banditán soha nem hagyott nyomot. Bájosan naiv a cselekmény is, de a bemutató idején bizony lerágtuk a körmünket az izgalomtól, hogy mi lesz Eke Mátéval, miután tőrbe csalták.
A szereplőgárda mai szemmel nézve ugyan impozáns, mégsem a színészi játék teszi naggyá és örök érvényűvé ezt a sorozatot, hanem az, ahogy Ungváry az ütődött labanc tisztet megformálta. Ő az egyetlen olyan karakter, akinek gesztusai is vannak, mindenki más csak úgy, a szerep kedvéért létezik.
A filmet nemrég digitálisan felújították, ennek következtében olyan éles és tiszta, hogy szinte fáj tőle a szem, de még ezzel az extrával is csak azoknak ajánlható, akik nosztalgikus érzéseket táplálnak iránta. Talán nem nagy tévedés azt mondani, hogy ötven év alattiaknak nem érdemes vele próbálkozni, bár van két olyan adománya, ami életkortól és filmdivattól is független.
Az egyik Vujicsics Tihamér főcím zenéje, ami nemes egyszerűséggel zseniális. Ha mély szakmaisággal kéne róla szólalnom, azt mondanám: ebben a munkában az utolsó milliméterig kijött a lépés. Mihelyst fölcsendül a cimbalommal aláfestett fő zenemotívum, libabőrös lesz a kezünk szára, és ellenállhatatlan késztetést érzünk arra, hogy kimenjünk a kamrába kaszát egyenesíteni. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nem érné-e meg ezt a darabot tenni meg az ország himnuszának, mert ha egy focimeccs elején a játékosaink erre gerjednének, ízekre szednék az ellenfelet.
Ugyanilyen maradandó élmény Ungváry Eberstein ezredese is, különösen az a rész, amikor a kismacskák mászkálnak rajta, vagy amikor pofán nyomják egy adag siklósi iszappal. Nélküle a Tenkes kapitánya nem volna az, ami: nemzeti legendáriumunk egy megkerülhetetlenül fontos darabja. Minden egyéb, a fokost és a karikás ostort is beleértve csupán ráadás.
