A tragédia után az ember nem szívesen okoskodik, de néha muszáj. Még akkor is, ha egy fiatal élet elvesztésekor minden mondat ügyetlennek tűnik, és többnyire az is. Mégis van valami ebben a nemrég történt óbudai balesetben, ami túlmutat önmagán. Nem azért, mert az ilyesmi ritka, hanem mert ijesztően hétköznapi.
Megyünk az utcán, és telefonálunk. Mindegy, hogy hol vagyunk, és milyen tevékenységet végzünk, a telefon ott van a kezünkben, és adja, veszi a jeleket. Kutyát sétáltatunk, villamosra várunk, boltba igyekszünk, lépcsőn megyünk le, kerékpárúton kóválygunk, a telefon levakarhatatlanul hozzánk tartozik. Ma már a készüléket sem kell a fülünkhöz tartani, és ez talán a jobbik eset, mert a bluetooth fülessel, az ember legalább maga elé néz. De mert közben folyamatosan motyog, nem biztos, hogy érzékeli is a környezetét. Mintha valami fontosat közölne, pedig valakinek éppen elmondja, hogy mindjárt odaér, most fordult be, igen, megvette, nem, nem azt, hanem a másikat.
Ez a beszédmennyiség nagyobbrészt a semmiről szól. Az esetek többségében locsogás, fecsegés. A jelenlét pótléka. Valamilyen kényszer, hogy az üres percek ne maradjanak kitöltetlenül, és hogy a járda, a forgalom, a sín, a kereszteződés, a kutya póráza, a közeledő jármű ne kapja meg azt a figyelmet, amely alapjáraton járna neki.
Pedig az utca veszélyes üzem. Ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni, mert megszoktuk, hogy oda megyünk, ahová akarunk. De a város nem nappali szoba, csak annak álcázza magát. Mozgó fémtömegek, elektromos járművek, sínek, holtterek, türelmetlen sofőrök, néma biciklik, váratlan irányból érkező rollerek között járunk. Itt nem luxus az éberség, hanem alapkövetelmény.
És mindez csak az érem egyik fele. A másik az, hogy ez a hóbort, a végtelen beszélgetésipar pénzbe, energiába, hálózatba, adatforgalomba kerül. Hihetetlenül bonyolult és költséges technológia bújik meg a háttérben, óriási ökológiai lábnyommal. Akkumulátor, töltőáram, előfizetés, eszközcsere, szervizelés. Apró semmiségeknek látszanak, pedig mindegyik egy tétel.
Nem az a baj, hogy van telefonunk, hanem, hogy lassan nincs olyan pillanatunk, amelyben ne kapaszkodnánk ebbe az eszközbe. Mintha a csönd gyanús volna, a séta pedig elviselhetetlen háttértevékenység.
Talán nem kellene minden gondolatot azonnal továbbítani. Elég volna például csak menni, nézni és hallani. A síneknél különösen.
