A szomorúság ünnepe

2026.11.17.
18 megtekintés

Anyám már pénteken megsütötte a pogácsát a Szomorúság Ünnepére. Szombat délre éppen olyan lett, amilyennek szánta.

– Egyél még egyet – mondta. – A másodiknál már érzed, hogy az első is kár volt.

Apám mondogatta, hogy ha a szomorkodás olimpiai szám volna, mi, magyarok elhoznánk az aranyat. Elég csak a rossz döntéseink következményét néznünk.

A polgármesterünk megválasztása ezek közé a rossz döntések közé tartozott, így elképzelni sem tudtunk hitelesebb személyt a Szomorúság Ünnepének megnyitására. Nagy kár, hogy a jeles eseményre csodaszép időben, ragyogó napsütés közepette került sor, mert ez rontotta a szomorúság-élményt. De legalább nem volt zenekar.

Tizenegykor a siváran dísztelenné tett főtéren a polgármester a mikrofon elé állt.

– Kedves egybegyűltek, nagy öröm számomra…

Megállt, ivott egy korty vizet, és elnézést kérve új lapot vett elő. A hallgatóságból addigra ketten sírva fakadtak.

– Olyan szépen hazudik, hogy öröm, akarom mond kínszenvedés hallgatni – mondta mellettem valaki mély letargiában.

A megnyitó után következett a panaszbajnokság, amire mindenki benevezett. Három perc alatt kellett teljesíteni a távot, vagyis a lehető legtöbbet panaszkodni. Egy nyugdíjas bácsi nyert, aki előhozta, mit ígért a polgármester az előző ciklusában a járdáról. A műsorvezető ekkor zokogásban tört ki, mert eszébe jutott, hogy a járda elsikkasztásában ő is benne volt. A második helyezett az a közmunkás lett, aki elpanaszolta, hogy hiába ment ki az erdőbe elrejtett pénzeszsákokat kutatni, nem talált semmit. A harmadi díjat nem osztották ki, hogy a hoppon maradottaknak legyen okuk a panaszra.

Aztán következett az ivászat az erre a célra kialakított sátrakban. Az emberek ültek egymás mellett és szaporán szomorkodtak. Az asztal alatt volt a hangulat.

Ekkor szakadt le az ég.

A nagy sátor alól a víz egyenesen a főtérre áramlott, ahol a kemény mag állt és szomorkodott. Aki a művelődési ház felé indult, annak a jegyző szólt, hogy magánrendezvény miatt zárva. Valaki állítólag örömtort tartott egy nemrég elhunyt hozzátartozója emlékére. A polgármester magányosan sírt a Petőfi szobor mellett, ami szintén el volt kámpicsorodva.

Anyámmal megvártuk, míg elvonul a zápor, aztán hazaindultunk. A sátor tetejéről egy üres sörösládába csorgott a víz.

– Apád igazán ideállhatott volna a kocsival – mondta anyám.

Egy darabig hallgattunk.

– Persze oda, ahol a legmélyebb a sár, elvégre szomorkodunk – tette hozzá.

Nevetni kezdett. Aztán elővette a zsebkendőjét.

A téren már csak a polgármester járkált, zokniban. A sátor mellett megállt, végignézett a megdőlt asztalokon, a sok letargikus emberen.

– Jövőre ugyanekkor? – kérdezte.

– Az nagyon jó lesz, akarom mondani, rossz – mondta anyám, de aztán csak legyintett, hogy alkalmazkodjon a hangulathoz. Hazafelé még vettünk egy fekete lufit, ami képtelen volt felemelkedni. Ezt húztuk magunk után, amíg ki nem pukkadt. Ha ünnep, hát ünnep, adjuk meg a módját.

Jablanek Tipold

Jablanek Tipold

Fiatal, ambiciózus zsurnaliszta.