Élt egyszer egy Szépasszony, akinek mindenki a szerelmét kereste. Így tett a suszter a kaptafák között, a molnár a liszteszsákban, a bíró a törvénykönyv lapjain, a kocsmáros a hordó fenekén, sőt még a falu bolondja is, amikor beleugrott a kútba, mert azt hallotta, a szerelem mély érzés. A legények verset faragtak hozzá, a házasemberek sóhajtozva mentek el az ablaka alatt, az öregurak pedig olyan fiatalosan emelgették a kalapjukat, hogy utána orvoshoz kellett menniük, mert kificamodott a karjuk.
Pedig a Szépasszony, ha az igazat meg kell vallani, nem volt valami nagy nyereség a világ számára. Reggel addig aludt, amíg a nap át nem ment a másik oldalra. A házában a pókok nem hálót szőttek, hanem szőnyeget, a küszöbén akkora por állt, hogy a gyerekek szánkózni jártak rá, és ha valaki segítséget kért tőle, úgy nézett rá, mintha az illetőnek nem lenne ki mind a négy kereke. Amit elkezdett, azt más fejezte be, amit megígért, azt a szél hordta el és amit főzött, attól még a kóbor kutyák is sírva fakadtak.
De a szomszédjában élt egy Nem Egészen Szép Asszony. Nem volt csúnya, csak éppen olyan szerencsétlenül helyezte el a sors, hogy mellette lakott a Szépasszony. Így aztán hiába volt a ruhája mindig tiszta, a kertje rendezett, a kenyere illatos, az esze gyors, a szíve meleg, az ajtaja meg minden bajbajutott előtt nyitva, az emberek legfeljebb akkor vették észre, ha kölcsön kellett kérniük egy létrát, egy fazekat vagy valami mást.
A Szépasszony szerelmét eközben tovább kereste mindenki. Egy nap aztán akkora keresés támadt, hogy a falu népe már a templomtoronyba is fölmászott, hátha ott akadt fenn a harangnyelven. Fölkutatták a padlásokat, az ólakat, a szekrények alját, a régi ládák titkos rekeszét, sőt még a helyi plébános ruhatárát is, de ott is csak három páratlan zoknit, egy fonnyadt almát és két döglött egerek találtak.
Végül a nagy keresésben elfáradtak, megéheztek, megszomjaztak, és mivel a Szépasszony házának ajtaja csukva volt, átballagtak a Nem Egészen Szép Asszonyhoz. Ott bezzeg friss kenyér, leves, tiszta abrosz és olyan rend fogadta őket, hogy a bíró zavarában a cirmos cicának is kezitcsókolomot köszönt.
A nép evett, ivott, melegedett, és egyszerre föltűnt mindenkinek, hogy milyen kellemes ez a ház, ahol a tányér nem néz vissza az emberre üres szemmel, a szék nem ragad hozzá a nadrágjához, és a háziasszony pedig nem csak mutatós, hanem kedves is. Ettől többen elgondolkodtak, ami a faluban ritka, de ünnepélyes esemény volt.
Másnap már a Nem Egészen Szép Asszony kapuja előtt is megjelentek az érdeklődők. Igaz, eleinte csak zavartan ácsorogtak, mert nem tudták, hogyan kell az olyan asszonynak udvarolni, akit nem a divatos ruháival kápráztatja el a környezetét, de hamar belejöttek ebbe, mert az ilyesmi nem egy rakétatudomány. A Szépasszony pedig továbbra is szép maradt, csak egyre ritkábban keresték a szerelmét. Nem azért, mert elveszítette a varázsát, hanem mert a falu népe rájött, hogy amit annyi ideig kerestek, az ott volt az orruk előtt.
A tanulság ebből csak annyi, hogy a szépség nem mindig ott és nem úgy helyezkedik el, ahol és ahogy hisszük. De ezt ugye, már eddig is tudtátok?
