Egy kortárs költő új könyvének bemutatóján vettem részt, ahol hemzsegtek az elegánsabbnál elegánsabb vendégek. Ott volt mindenki, aki számít a politikai és a kulturális életben meg persze a nagyvállalkozók, akik a kiadvány megjelenését súlyos milliókkal támogatták. Álltam a forgatag közepén, kezemben pezsgőspohárral, amikor megláttam őt. Nem volt benne semmi különleges: egy középmagas, talán ötvenes éveiben járó férfi, öltönyben, kényelmes tartással. De mégis azt éreztem, hogy kilóg ebből a társaságból. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd elindult felém.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta enyhe mosollyal, és kezet nyújtott. – A nevem Sors.
Először azt hittem, csak bolondozik velem, de valami azt súgta, igazat mond.
– Oh, hát persze – mondtam tettetett könnyedséggel, hiszen mit mond az ember, ha épp a Sorssal találkozik egy pohár pezsgő mellett? – Még nem találkoztam önnel személyesen.
– Ez általában így szokott lenni – válaszolt a Sors könnyedén. – De most van egy kis időm, és kíváncsi lettem, hogyan alakulnak a dolgok magánál. Tudja, érdekelt a tervei. Mit szeretne elérni?
Ránéztem, és éreztem, hogy ez az a pillanat, amikor érdemes nagyot mondani. Végül is, ha valakinek, akkor neki biztosan van befolyása. Így hát elhatároztam, hogy őszinte leszek.
– Hát – kezdtem lassan –, először is szeretnék elutazni valami egzotikus helyre. Egy kis sziget a trópusokon jó lenne, ahol naplementéig a pálmafák alatt heverészhetek.
A Sors bólogatott, mintha ez a legtermészetesebb kérés lett volna. Bátorított a folytatásra.
– És mindig is szerettem volna kipróbálni, milyen egy sikeres író élete – tettem hozzá egyre lelkesebben. – Tudja, amikor az emberek sorban állnak, hogy dedikáltassák a könyvem.
Ezen a ponton már elképzeltem magam, ahogy valami nagy irodalmi díjat veszek át, a fotósok villognak, és én boldog mosollyal válaszolok az újságírók kérdéseire.
A Sors továbbra is figyelmesen hallgatott, én pedig így folytattam:
– Meg persze jó lenne egy lottónyeremény is. Nem kell sok, csak annyi, hogy ne kelljen aggódnom az anyagiak miatt. Közben sokat adakoznék jótékony célokra is.
Ekkor a Sors arca megrándult. Már nem mosolygott olyan kedélyesen, mint a beszélgetésünk elején, inkább fintor lett belőle. Egy pillanatra nem értettem, miért.
– Ezek valóban nagy tervek – mondta végül, de a hangjában mintha némi csalódottság bujkált volna. – De nem mindig alakul minden úgy, ahogy azt elképzeljük.
Azzal megfordult, és elindult a kijárat felé, otthagyva engem és a szétfoszló álmaimat egy pezsgőspohárral a kezemben.
Ahogy néztem a távolodó alakját, csak egy gondolat motoszkált a fejemben: „Ez most komoly volt, vagy túl sokat ittam?”
De aztán rájöttem, hogy talán nem is a sors mosolygása, hanem a fintora az, ami érdemessé teszi őt a figyelemre. Ebben megnyugodva gyorsan felhajtottam még öt-hat pohár ingyenpezsgőt és hazamentem.
