Éppen csak elhagyva Sajópüspöki települést: „Az utat figyeld!”, figyelmeztet az őrangyalom, mert ugyebár szokásomhoz híven megint a szélvédőnek tapadva, kitekert nyakkal gyönyörködök a meredek hegyoldalban. Veszélyes mutatvány, az egyszer biztos! Már el is felejtettem, hogy kocsiban ülök. Lóháton vagyok. A szemeim felszaporodtak ‒ a honfoglaló őseinkkel osztozom a látványon. „Oké, oké…”, engedelmeskedem, és visszateszem a nemesebbik felemet a vezetőülésbe.
Kettőezer-huszonötöt írunk, emlékeztetem önmagamat a jelenre. A kormánykerék közepén a márkajel tükrös ezüstjében észreveszem, hogy ferdén áll a fejemen a baseball-sapka. Megigazítom.
Somsályfőn ismét a siltet szorongatom annál az oknál fogva, hogy milyen jó is volna most azt egy kicsit az arcomba húzni. Miként kezdek eljátszani a gondolattal, kopogásra leszek figyelmes. Leengedem az ablakot…
‒ Jó napot kívánok! Ha a szemem nem csal, a kéményseprőhöz van szerencsém, ugye?
‒ Jó napot kívánok! Igen, az vagyok.
‒ Megkérhetem, hogy nálam kezdjen?
‒ Melyikben lakik?
‒ Itt ebben.
‒ Akkor várjon, már jövök is!
Kiszállok. Nyakamba akasztva a táskát hátra megyek a csomagtartóból kivenni a kotrókefét.
‒ Azt hagyja! Nem lesz rá szükség. Magam tisztítom.
Ha már a kezemben van, én vissza nem teszem, döntöm el magamban.
‒ Jól van, na, hozza csak, ha így ragaszkodik magához! Ne is akarja senki az ellenkezőjéről meggyőzni: e karika elengedhetetlen tartozéka a mesterségének!
A külső szemrevételezés után, a házban keresném a kémények nyomvonalát, de csak könyvekbe botlok mindenütt. Amik a polcon nem fértek el, azok tornyokban, mintha egy metropolisz-dzsungel terepasztala lenne az egész lakás.
Felhőkarcolókat építettek volna súlyos kötetekből.
‒ Itt is volt egy kályha valamikor. Amióta anyám meghalt, ez a kémény se él.
Követve az ujját egy Kosztolányi-köteten akad meg a pillantásom.
‒ Nagyon szerethet olvasni ‒ csúszik ki a számon. ‒ Ejnye, miket beszélek! Bocsásson meg kérem, nem akartam indiszkrét lenni! Csak hangosan gondolkodtam.
‒ Szerettem olvasni.
‒ Múlt időben?
‒ Igen. Ugyanis vak vagyok.
‒ De hát… ‒ képedek el.
‒ A bal szememre teljesen, a jobbal meg csak huszonöt százalékban látok.
‒ Sajnálom. És mi óta, ha megkérdezhetem?
‒ Születési rendellenesség, szép lassan, fokozatosan.
‒ Eladó könyvei nincsenek?
‒ Dehogy! Én csak gyűjtő vagyok, nem kereskedő. A különleges ritkaságokat meg persze a dedikált példányokat, azt minden mennyiségben. Mutatok párat, ha van egy kis ideje. Szőcs Gézát nem tudom, ismeri-e, ezt nekem dedikálta a könyvhéten. Ezt meg a matektanárom. Szakmai könyv. KHP-nek, a lusta költőnek…
‒ Micsoda, jól hallom, lusta költő?
‒ Fiatal koromban írtam néhány verset, egy-kettő meg is jelent itt-ott. Mivel ritkán szánom rá magam, hogy írjak, ezért vagyok lusta. Közben meg rájöttem, hogy nincs hozzá különösen tehetségem. Már leadtam róla.
‒ Akkor el merem árulni, én is írok néha… ‒ Kis hallgatás után folytatom. ‒ Két önálló kötetem is már megjelent. Az első a Napkút Kiadó és a Műpártolók Egyesülete jóvoltából, a második pedig a Dr. Kotász Könyvkiadónál.
Erre felkapja a fejét:
‒ Hogy hívnak? Milyen néven írsz? Tegeződjünk! Azt hiszem, én vagyok az idősebb. Hetvenben születtem. És te?
‒ Hetvenkilenc.
‒ Helló! ‒ nyújtja a kezét.
‒ Helló! Tillmann Attila.
‒ Mint J. A.? ‒ kérdezi kikerekedő szemekkel.
‒ Igen, két l, két n. Hogy a következő kérdésedet megelőzzem, nem vagyunk rokonok.
‒ Távoli még lehet, ha nem is tudsz róla.
‒ Tillmann Pentele néven írok egyébként, rá való tekintettel.
‒ Pentele… Nem lesz nehéz megjegyeznem. Majd rád keresek a neten. Van fenn írásod, ugye?
‒ Van, de most inkább magadról mesélj!
‒ Bocsáss meg, mindjárt jövök. Addig nézd át a kéményt, ezt használom. A padlásra ott tudsz felmenni.
Mire visszaér már a munkalap is kitöltve.
‒ Mindent rendben találtam. Hiba nem került megállapításra. Itt és itt kellene aláírni. Köszönöm. Ez a te példányod. Őrizd meg a következő alkalomig!
Elveszi, majd benyúl a zsebébe:
‒ Ez meg a tiéd! ‒mondja kezében a Kosztolányi kötettel. ‒ Kínai és japán versek.
‒ Ebbe beletrafáltál, mert javarészt haikukat írok. Mennyivel tartozom?
‒ Semennyivel.
‒ Nem úgy van az!
‒ Küldj egy példányt a kötetedből postán, a címemet már tudod!
‒ Nagyon szívesen.
‒ Dedikálva várom! ‒ mondja mosollyal az arcán.
‒ Egyébként mi a foglalkozásod?
‒ Csodálkozol, ugye, biztos nem sűrűn találkozol ennyi könyvvel egy eldugott kis bányatelepen, ahol már bánya sincs! Amúgy eredetileg történelem tanár vagyok, de sosem tanítottam. Nem szeretem a gyerekeket… ‒ vallja be nekem nyílt őszinteséggel, közben haladunk kifelé.
Miután a kapunál elköszöntünk, a kotrókefémet lóbálva megyek a kocsihoz. Utánam kiabál:
‒ Hé, Pentele!
Megfordulok. Mire ő a hasát fogva kacagja:
‒ Hihetetlen! Én, a remeteségbe visszavonult kultúrszervező vakon beengedtem egy költőt szerény hajlékomba! ‒ Csóválja a fejét. ‒ Álmomban se gondoltam volna, hogy mindezt egy ártatlan kéményseprő alakjában teszi majd! Jó kis sztori, ezt is megírhatnád!
Magasra emelt karral, nyújtózkodva mutatja felém jobb tenyerét:
‒ Várom a kötetedet!
