A rendszer gazdája

2013.01.18.
Olvasták: 1.3K

Reggelre összeomlott a rendszer. Rögtön látta a bajt, mert az ágyból kikászálódva az első útja most is a géphez vezetett. Ugyanazzal a rutinmozdulattal pöccentette be a kapcsoló gombját, amellyel a profi kosárlabdázó bezsákolja a ziccert, de másfél sor után megakadtak a betűk a monitoron, és hiába várt, hiába meredt döbbenten a képernyőre, ezután már nem történt semmi érdemleges.

Az éjjel hajnali kettőig bogarászott a fájlok között, és azzal a megkönnyebbülést hozó érzéssel állt föl a géptől, ahogy a tévékészüléktől szokás elfordulni, miután föladtuk a távkapcsolóval folytatott reménytelen küszködésünket. Nem emlékezett, hogy bármivel is macerálta volna a rendszert, csak a szokásos keresgéléssel múlatta az időt, ami olyan, mintha egy kihalt országúton biciklizne az ember. Az utat kétoldalt a múlt őszről megmaradt száraz napraforgók szegélyezik, ugyanaz a semmitmondó látvány, ameddig a szem ellát, de már sejlik a kanyar, és mögötte ott az újabb lehetőség.

Másodszor is megnyomta a gép indítógombját, és fülelt, hátha mégis meghallja azt a ciripelést, amelyet egy apró kattanásnak kéne követnie, jelezvén, hogy a rendszer, akár egy jóságos öreg dzsin, lassan ébredezik. De csak mintha egy gyújtózsinór sisteregne valahol, ám ehhez a zsineghez nem bomba, hanem az ő idegrendszere van hozzákapcsolva. Minden szívdobbanással rövidebb lesz a kanóc, és csak idő kérdése, mikor találkozik össze a tűz és a vér, hogy egy végzetes nyilallással pontot tegyenek ennek a lidércnyomásnak a végére.

Tegnap éjjel valamit nagyon elronthatott, mert a rendszernek nem szokása csak így, minden ok nélkül összeomlani. És ez a gondolat már az a határterület, ahol a szemérmesség meg a szényen is lehántódik az emberről. Itt már az sem számít, ha az ágyból kikelve elfelejt papucsba bújni, és nem érdekes, hogy még mindig az átizzadt éjjeli trikó bűzölög rajta, mert minden törekvése az, hogy kiderítse, mi történhetett a gépével.

A legokosabb az lenne, ha most is egy bögre kávéval kezdené a napot, de a főzéssel értékes perceket veszítene el, nem beszélve arról, hogy ha testestől-lelkestől átadná magát a konyhai munkának, megfeledkezne mindarról, ami a hibával kapcsolatban szinte már majdnem eszébe jutott. A gép fölött a polcon ott sorakoznak az ilyen esetre tartogatott szakkönyvek. Ezekbe régebben bele is nézegetett, de csak azzal a titkos, önsanyargató borzongással, ahogy az orvosi lexikonokat böngészgeti az ereje teljében lévő egészséges ember. Azt hitte, sosem lesz köze az ilyen kórságokhoz, de ma reggel egyszerre következett be az igazság és a kijózanodás pillanata. Néhány órával korábban ezen a helyen még a lehető legtermészetesebben zajlott az internetezés, az asztalon harmonikusan tornyosultak a jegyzetek és a cd-s tokok, a földre hullajtott kólás dobozok pedig ugyanúgy a természetesség elvét hirdették, ahogy a szőnyegbe taposott ételmaradék. A dobozokat és a keményre száradt pizzaszeleteket most odébb kell lökdösnie, a székre hajigált ruhaneműt át kell csoportosítnia, mert azzal, hogy nincs rendszer, nincs meg a tárgyak közötti összhangzat, nem beszélve arról, hogy valószínűleg telepítőlemezre is szüksége lesz, és azt majdan meg is kell keresnie.

Kusza és idegen lett az egész lakás, merő lázadás minden, ő pedig trikóban és gatyában dideregve úgy telepszik le a székére, úgy nyomja meg újból és újból azt az átkozott gombot a géptesten, hogy pontosan tudja: minden egyes próbálkozás után ugyanazon a ponton fognak megakadni a betűk. A monitor feketesége egy istennek sem változik majd át világosra, aminek következtében már csak egy vékony határvonal választja el az idegösszeroppanástól, mert ennek az anomáliának nyilvánvalóan anyagi vonzata is lesz. Nagyon úgy fest például, hogy egy fontos alkatrész nyiffant ki, és őneki momentán egy fityingje sincsen, a közös költséget sem fizeti már vagy három hónapja. De ez most nem érdekes, ha be kell verni valamelyik számítástechnikai bolt kirakatát, akkor is meg fogja szerezni a szükséges alkatrészeket, az hétszentség.

Sokkal nagyobb baj az, hogy nem szakembere ennek a témának, fogalma sincs azokról az erőkről és hatásokról, amelyek a gépben bonyolódnak, de ez nem is olyan nagy baj, hisz a villanyvasalót sem úgy szokás működtetni, hogy szem előtt tartjuk a melegítőszálban végbemenő folyamatokat. Csakhogy ő félelmetesen büszke arra, amit erről a szakterületről laikusként összecsipegetett. Az utóbbi időben már az ismerősök gépét is bütykölgette, ő volt szemükben a tévedhetetlen guru, pedig borzasztóan gazdaságtalanul és szinte ösztönösen dolgozott, javarészt arra a tudásra, vagy inkább útmutatásra hagyatkozva, amelyet első és egyetlen igazi mesteréről, az öreg Dózsaitól csipegetett össze.

Amikor először találkoztak, az öreg Dózsai nem lehetett több harminc évesnél, ám ő valóságos aggastyánnak látta, ami érthető is, hiszen pár nappal korábban került ki a technikumból, és ez volt az első napja a vállalatnál. Még ma is élénken emlékszik arra, hogy az apja odaállította az ereszcsatorna alá, és azt mondta, várjon türelemmel, amíg a mester meg nem érkezik. A hátát nekitámasztotta a rücskösre vakolt falnak, és elnézett abba az irányba, ahonnét a mesternek kellett jönnie, aki jött is, ráhasalva egy valószerűtlenül hosszú férfibicikli vázára, a lassított film tempójában tekerve a pedált. Nem villanyozta föl az sem, amikor megtudta, hogy kapott egy inast, de a tekintetében azért mintha megcsillant volna valami érdeklődésféle, és ez később is kitartott, mert aznap délelőtt, amikor a raktár poros elevátorai között bóklásztak, kiselőadást tartott arról, hogyan kell egy gépet megjavítani.

Az öreg Dózsai nem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy minden szerkezetben vannak fölösleges alkatrészek, és hogy mindig az egyszerű és gyors megoldásokra kell törekedni. Később azt is megkérdezte tőle, hogy áll a lányokkal, és mikor azt a választ kapta, hogy sehogy, gyorsan elmesélt néhány kurvás viccet, amelyeket ő ugyan régebbről ismert, de a mester iránt érzett tiszteletből nevetett rajtuk, és ezt nagyon jól tette, mert attól a pillanattól megszűnt közöttük a hivatalos hang. Az öreg Dózsai reggeli előtt meghívta őt egy felesre a vállalat melletti talponállóba, és őszintén aggódott, amikor kiderült, hogy sosem ivott még keserűt, és az első stampedlitől gyomorgörcsöt kapott. Később, mihelyst lelepleződött, hogy a nagyfőnök után ő a második, aki értelmezni tudja a kapcsolási rajzokat, az öreg Dózsai nem traktálta többé az évtizedes szakmai tapasztalataival, hanem visszavonult a sajátos, egyszerűségre esküdött életfilozófiája mögé. Neki, a tejfölösszájúnak ez legalább annyira tetszett, mint amennyire taszította.

Nem volt rendjén, hogy a szent és sérthetetlen szakma bizonyos területeit jobban látja a mesterénél, pláne annak tükrében, hogy nem is igazán érdekelte ez a hivatás, de valahogy mégis ott ragadt a vállalatnál. Húsz kemény évet húzott le, nyáron melegben, télen hidegben, és közben tanúja volt az öreg Dózsai szívinfarktusának, amikor a mester szinte ugyanazon a helyen támasztotta a falat gyöngyöző homlokkal, halálsápadtan, ahol ő is azon a régi, homályos első reggelen. A vállalati Skodával kellett beszállítania az öreget a sürgősségire, és később a kórházba is, ahol késő estig várt valamilyen kedvező hírre. De éppen aznap derült ki a világ előtt Csernobil, még a járóbetegek is ennek az újfajta félelemnek a lázában égtek, úgyhogy hazakormányozta a vállalati Skodát, és megpróbált nem gondolni az öregre.

Másnap elmaradtak a szokásos baszkódások, mert mindenki be volt rezelve, ám az öreg Dózsai harmadnapra a saját felelősségére kijött a kórházból, és azon a nagy, súlyos biciklijén rögvest kikarikázott a céghez, hogy megmutassa az újraélesztő gép okozta égésnyomokat a mellkasán. A hitetlenebbek meg is érinthették ezeket a dús szőrbolyhok közt keletkezett tisztásokat, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint az Erich von Däniken nyomán elhíresült gabonakörök. Mindenki sopánkodott, hogy ejnye-bejnye, Dózsai bácsi, nem lesz jó vége ennek, minek kellett időnap előtt kijönni a kórházból, de az öreg csak legyintett, és ő, aki ezt az egészet végignézte, szent esküt tett arra, hogy ezt a könnyed és felhőtlen hozzáállást fogja követni, mert akkor még simának és fesztelennek látszott minden, Csernobil ide vagy oda. A számítógépről és a rendszerről legfeljebb elborult agyú tudósok sejthettek valamicskét, de aztán megvette az első Commodore 64-esét, és ez szinte szenvedélybeteggé tette: hajnalba nyúlóan rostokolt a tévé képernyője előtt, teljesen tönkretéve az amúgy is elkapkodott házasságát, a szintaxisok másnap, munka közben is benne sisteregtek, figyelmetlen és álmodozó lett egyszerre, de ezt mindenki a magánéleti válságának tulajdonította, úgyhogy békén hagyták. Háborítatlanul lépegethetett előre a technikával, egyre komolyabb gépeket vásárolva, amelyekbe egyre összetettebb, átláthatatlanabb rendszerek települtek. Az is biztos, hogy soha, egyikkel sem volt semmi baj, nem kellett visszahatolni a múltba az öreg Dózsaitól szerzett tapasztalatokért, a szent egyszerűség és a száraz logika zúzalékát töltve bele abba a képzeletbeli varázsitalba, amelynek látóvá kellett tennie az ilyen, mostanihoz hasonló esetekre, mert hogy ez a mai nap egyszeri és megismételhetetlen, ahhoz nem férkőzhet kétség.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?

Ne hagyja ki ezt sem: