Nem tudni, mi vitte rá az 1320-1385 között élt Laurentius Maledictust, hogy szerzetesi cellájának hűs magányában a pihenés öröme helyett a pokol fundamentumával foglalkozzon. Szerepet játszhatott ebben lakóhelyének sötét szűkössége is, meg talán a korabeli silány épületszigetelés, ami pokolszerűen salétromossá csúfította a falakat. Maledictus mindenesetre egy levegőtlen, apró szobában vetette papírra 1365-ben a De Profundis Inferni című munkáját, amelyben a pokol pincéjének bemutatást tűzte ki célul. Törekvésével egyedinek számított a kor tényfeltáró irodalmában.
Fontos, bár nem életbevágó tudni, hogy Maledictus kolostora, a Chianti vidékén található Adia di Passignano a 11. század óta adott otthont egy bencés rendi közösségnek. Az itt élő szerzetesek szigorú napi rendet követtek, de a kolostor jelentős könyvtárral is rendelkezett, ahol sok írástudó tevékenykedett. Laurentius ebben a számára kedvező környezetben döntötte el azt, hogy feltárja a pokol szerkezeti felépítését. Bár életében számos értekezést írt, legismertebb műve mégis a De Profundis Inferni maradt. A mű invokációjában egy isteni hangról tesz említést, amely parancsára szigorú vezeklésbe kezdett, és száműzte magát a fentebb emlegetett cellába, amely minden bizonnyal elég pokoli volt ahhoz, hogy ihletet adjon számára. Művének befejezése után nem sokkal el is távozott az élők sorából, de mert istennek tetsző módon élt, aligha köthetett ki a pokol pincéjében.
„Az pokolnak pinczéje légyen az legmélyebb, legsötétebb zúg, melyben az gyötrelmek lakoznak. Ímhol az szűkölködő lelkek gyűlevészkednek, ott vagyon az setétség ama bugyra, hol az elfeledett lelkek sínylődnek” *– olvasható a mű első fejezetében, vagyis a krónikás szerint a pokol pincéje a legreménytelenebb hely az alvilágban, egy borzasztó tömlöc, ahol a kín, a szenvedés más módon és más minőségben gyötri az oda kárhoztatott lelkeket. A Dante által egzakt módon ábrázolt tornác ehhez képest fényűző bálterem.
A második fejezetben Maledictus így folytatja: „Ottan találtatnak azok, kik életükben az legsúlyosabb vétkeket elkövették, imígyen az kövérek, az borhamisítók és az kufárok. Eme lelkeknek büntetése megfelel vétkeik gyalázatosságának. A kövérek örökös éhségben lakoznak, míg az borhamisítók saját lőréiket isszák, az kufárok hamis pénzeket kényszerűlnek számolni.” Érdekes és figyelemre méltó, hogy Maledictus mit tart a bűnök legsúlyosabbikának, de talán abból indul ki, hogy az olyan kommersz cselekmények, mint az árulás, a gyilkosság és az erőszak felsőbb szinteken nyer elhelyezést.
Maledictus szerint pokol pincéje ördögi mércével mérve is utálatos hely, afféle sufni, vagy inkább lomtár, ahová az enyészetnek átadott hulladék kerül. Leírása alapján ez a labirintusszerű építmény nem csupán a fizikai szenvedés, hanem az elviselhetetlen káosz birodalma. „Az ide taszajtottak közül kinek-kinek saját kínja vagyon, melyet vétkéhez mérték.”
Az őrzőkről így ír: „Eme pokolnak legmélyebb bugyrát bukott ördögök őrzik, kik azon fáradoznak, hogy ismét elnyerjék az Sátánnak kegyeit. Imígyen folyvást újabb kínokat eszelnek ki, és örömmel okoznak fájdalmat az pince lakóinak.”
Ez a tömlöcszerű kazamata viszont nem csak a szenvedés helyszíne, hanem egyfajta tárolóhely is. „Az pokolnak ezen alsó fragmentumában nem csak az bűnös lelkek sínylődnek, de ott találtatnak ama sok ördögi eszközök is, melyeket soha nem vetettek be az földön, de mégis megőrzettek ama sötétségben” – írja, majd részletesen is elmondja, hogy ezek között az eszközök között megtalálhatók kínzóeszközök, ördögi gépezetek és különféle elvetemült találmányok is, melyek nagy reményekkel készültek, de végül megmaradtak prototípusnak. Íme néhány érdekesség:
A viszkető csizma „czélja vala, hogy az lelkeket állandó viszketés gyötörje, ám az csizma túl hatékonynak bizonyult, mivel az démonok is megfertőződtek vala, s így azt pinczébe veték.”
A végtelen csuklás bilincse „az ő viselőjét örökös csuklásra ítélte, mely soha nem múlott el. De az démonok észrevevén, hogy az lélek ha csuklik, nem érzi maga teljességében az kinzatásnak fokát, az bilincset félretevék.”
Az esztelen kacagás tükre „azon czélt szolgála, hogy az lelkek minden pillantásuk alkalmával őrült kacagásra serkenjenek. Ám az démonok maguk is belekerülvén az tükör hatása alá, munkájuktól kaczagva az tükröt pinczébe rejték el”.
Zajongó lánc „az lelkeket szűntelen zajjal kínozza. Ám az démonok rájövének, hogy őket is megkínzatá ama zajongás, így az láncok setét üregbe kerülének”.
A hátfájdító mellény „állandó hátfájdalommal sújtja az lelkeket. Ám mihelyst az démonok hozzáérének, az fájdalom rájuk is átragad. Az mellényt így használatra alkalmatlannak ítéltetik”.
Mindebből egyértelműen látszik, hogy Maledictus félelmetes alapossággal, kínál betekintést ebbe a misztikus régióba, híven tükrözve a középkori emberek világképét. A pokol pincéje, ahogy ő leírja, egy rendkívül mozgalmas, és korántsem elfeledett kazamata, hanem fontos része, sőt fundamentuma az alvilágnak. A De Profundis Inferni emiatt, de főként a plasztikus ábrázolásmód és az útibeszámolót idéző alaposság miatt a modern kor emberének is érdekes olvasmánya lehet.
*A művet Széplaky Árpád fordította latinról magyar nyelvre.