A modern orvostudomány tehetetlenül szemléli az éppen kibontakozó új járványt, ami egyre szélesebb körűen hódít. A plüssmánia szindrómáról van szó (lat. plushophilia compulsiva), egy kezdetben ártalmatlannak tűnő, de később komoly következményekkel járó állapotról, ami leginkább azoknál jelentkezik, akik fizikai érintkezésbe kerülnek egy plüssállattal.
A betegség első fázisa az „olyan cuki, hogy mindjárt elolvadok” szakasz. Az fertőzött személy ekkor még csak egy-egy gyermekkori plüsséhez ragaszkodik. Bár a mackó koszos és elnyűtt, nem képes tőle megválni, mert évekig vele alukált, és határozottal elérzékenyül, ha ez a kedves emlék eszébe jut, vagy ha a mackóra ránéz.
Ebből az állapotból villámgyorsan kifejlődik a „nekik is joguk van az élethez” állapot, amikor a beteg már egyre több plüssállatot halmoz fel, ráadásul névvel és jogokkal is felruházza őket. Egy plüssnyúlnak például több joga van a szobájában tartózkodni, mint egy könyvespolcnak. A plüssgyűjtemény így lassan, de biztosan kiszorítja a józan észt a lakásból, olyannyira, hogy egyes esetekben az ágyat is birtokba veszi.
A legdurvább stádium a „tiszteljétek mindet, mert nekem ők az életem” szakasz. Itt a beteg már teljes identitást épít a plüssállatok köré, rájön, hogy jobban érti a maciját, mint a szomszédját, a barátait pedig szigorún szűrni kezdi aszerint, hogyan viszonyulnak Lábaspipi kacsájához vagy Morzsa kutyusához. A fertőzés ezen szakaszában a páciens a fizikai erőszak alkalmazásától sem riad vissza, ha sérülni véli a gyűjteménye jogait.
Mit tehet a tudomány a beteg érdekében? Először is tesztet kell alkalmazni, ami szerencsére rendkívül egyszerű: ha az alany válaszol arra a kérdésre, hogy „Mit tenne, ha kidobnánk a kollekciójából egy tételt?” és a válasza az, hogy „Ez azonnal vért kívánna!”, akkor a diagnózis egyértelmű.
Bár a plüssmánia szindróma nem jelent közvetlen életveszélyt, a kezeletlenül hagyott betegség könnyen krónikussá válhat, és áttéteket képezhet a mindenféle kacat gyűjtögetésére, ami már halálos. A terápia jelen ismereteink szerint többfázisú. Első lépés az ún. „plüssminimalizálás”, amelynek során a betegnek fokozatosan csökkentenie kell a körülötte lévő plüssök számát. Kezdheti azzal, hogy csak az ágy egyik oldalára pakolja őket, majd egy részüket kivisz az előszobába, onnét pedig föl a padlásra. Ha ez a fázis kipipálható, jöhet az akaraterő próba, ami abból áll, hogy szánt szándékkal felkínálunk neki egy új plüssmacit, és megnézzük, hogyan reagál. Ha a szeme könnybe lábad, vissza kell térnünk az első lépéshez. Végül pedig bevethető a vitatott, de garantáltan eredményt hozó sokkterápia, ami abból áll, hogy a pácienssel megnézetünk egy horrorfilmet, amelyben a plüssállatok megelevenednek és átveszik a világ felett az uralmat. Ha valaki az első jelenet láttán sírva fakad, további tüneti kezelésekre lesz szüksége, de ha közömbösen végignézi a filmet, sőt, ha el is alszik rajta, garantáltan gyógyultnak tekinthető.
Summa sumárum: a betegség alapból jóindulatú, mert a páciensek ritkán mutatnak agressziót, de krónikus stádiumba lépve el is fajulhat, és akkor nemcsak a szenvedő alany, hanem a környezete életét is megkeseríti.
Ha tehát ön ismer valakit, aki egy másfélméteres plüss jegesmedvét tart a legjobb barátjának, vagy ha ön is érezte már, hogy a mackója megértőbb, mint bárki a környezetében, keresse fel az első útjába kerülő szakrendelőt, ahol képzett plüssállat-specialisták állnak a rendelkezésére.
