A jugoszláv vígjátékok különleges aromájából annak idején mi, magyarok is kaphattunk egy kis kóstolót – Forró szél, Macskajaj, stb. –, de aki nem beszél szerbül vagy horvátul (a polgárháború óta a két nyelv egyre inkább elkülönül egymástól), nem érti a bennük rejlő finomságokat. A balkáni filmek eszenciáját ugyanis az a teljes egészében lefordíthatatlan, szabad szájú nyelvezet adja, amely más nyelvi közegben nem volna több pórias szókimondásnál, de a szerb és a horvát filmekben a valóság megkerülhetetlen része. Miközben mi filmes ügyekben hatásvadász túlzásnak tartunk egy-egy vaskosabb kifejezést, a tőlünk délebbre élő nemzetek kinematográfiájában csak úgy röpködnek a bazdmegek.
De ezzel nem akarom azt mondani, hogy az igénytelen beszéd meg a művészet egymást karonfogva járnak, hanem hogy a balkáni szabadszájúság mentes mindattól, ami más helyen modorossá torzítja a dramaturgiailag legyalult dialógusokat. Már az ex-jugoszláv vígjátékok is vissza kézből verték a korabeli magyar próbálkozásokat, de úgy tűnik, ez a tradíció sikeresen átvészelte a polgárháborút és napjainkban a sokadvirágzását éli.
A pap gyermekei (Svecenikova djeca) című 2013-as horvát film ezt a hagyományt görgeti maga előtt. A háború előtti színészgeneráció helyét ma már Horvátországban is átvették a fiatalok. Ebben a filmben a régi nagyok közül csak a Kusturica Undergroundjában világhírűvé vált Lazar Ristovski tűnik föl egy epizódszerep erejéig, a többieket még azok a honfitársaink sem ismerhetik, akik hosszabb-rövidebb jugoszláv előéletet tudhatnak maguk mögött. A filmet rendező Vinko Bresan sem akkora név, hogy beszakadjon tőle az asztal. Az IMDb adatbázisából annyi deríthető ki róla, hogy a pályája 1993-ban kezdődött és a színjátszáson és a forgatókönyvíráson át ível a rendezésig.
A pap gyermekei sztorija a jónevű kortárs horvát drámaíró, Mate Matisics azonos című darabjára épül, expozíciója pedig szinte Kusturica kultikus Macskajaját idézi: Fabian atya, az ifjú pap egy kis dalmát szigetre kerül, hogy segédplébánosként megkezdje Isten és a nyáj szolgálatát. A beilleszkedés nehezen megy. Följebbvalója, az idős Jakov atya annyira népszerű, hogy Fabian atyáról a hívek szinte tudomást se vesznek. Egy napon aztán véletlenül betéved a gyóntatófülkéjébe Petar, a trafikos. Fabian atya döbbenten hallja, hogy Petart a felesége, Marija gyilkossággal vádolja, hiszen a férfi óvszert árul a sziget lakóinak, és ez az eszköz – ha valaki esetleg nem tudná – megakadályozza az új életek kialakulását. Marija szerint ez közönséges gyilkosság, és ebben az okfejtésben nemcsak az önmagával vívódó Petar, hanem Fabian atya is lát némi rációt. De mivel az egyháznak segítenie kell a vétkeiket megbánó híveken, a fiatal pap azt javasolja, tűvel szúrjanak piciny lyukakat a kondomok hegyére. A többi legyen Isten akarata szerint. Az elhatározást tettek követik, és ahogy azt sejteni lehet, a kicsiny, álmatag szigeten hamarosan minden a feje tetejére áll.
A film klasszikus komédiának indul – Fabian atya a kamera felé fordulva narrátorként tálalja az eseményeket –, ami ugyebár bevett színpadi fogás, de itt is működik. Nagyon ülnek azok a betoldások is, amikor a rendező a szereplők által hangoztatott sztereotípiákat illusztrálja. Visongva lehet röhögni például azon a jelenetsoron, amikor a pap és Petar arra próbálnak következtetni, ki, milyen partnerrel használja a megvásárolt óvszert és ezt Woody Alen stílusát idéző módon látjuk. Ez a technika az előítéletes gondolkodás karikírozásában is működik: a konkurens óvszerárus nacionalista, és amikor azt fejtegeti, hogy rövid időn belül a szigetet elözönlik majd a feketék meg a kínaiak, népviseletbe öltözött afroamerikai klapa, azaz kórus ad elő egy dalmát nótát. De aztán, nagyjából a film felénél furcsa törésvonal keletkezik és a komédia átalakul szomorújátékká. Ahelyett, hogy a kondomokat megmanipuláló társaság még harsányabb, még kacagtatóbb kalandjainak lennénk tanúi, a vidámságot fokozatosan elhalványítja a közelgő tragédia árnyéka.
A film emiatt sokat veszít kezdeti frissességéből, sőt rámondhatjuk azt is, hogy eléggé eklektikus befejezést tudhat magáénak. De ez nem annyira Vinko Bresan, mint inkább a drámaíró Mate Matisics számlájára írható. Nagy szerencse, hogy az alakításokat mindez nem befolyásolja, és az is nyereség, hogy sem a történetvezetésben, sem a karakterformálásban nem jön elő a Kusturica-filmekből ismert és már alaposan meg is unt túlzás.
A pap gyermekei egy szolid, nézhető mozi, és mindamellett hogy szórakoztat, sokkal többet sejtet, mint amennyit elmond. Lehet, hogy föliratos verzióban előbb-utóbb föltűnik majd valamelyik hazai művészmoziban, de alig valószínű, hogy egy hétnél tovább műsoron marad. Azt nem mondanám, hogy vétek lenne kihagyni, de aki véletlenül ráfut, és már nagyon unja a hollywoodi sablonokat, nyugodt lélekkel rászánhat másfél órát az életéből.
A pap gyermekei (Svecenikova djeca) színes horvát film, 2013. ; Rendező: Vinko Bresan; Szereplők: Kresimir Mikic, Niksa Butijer, Marija Skaricic, Inge Appelt, Petar Atanasoski, Ana Begic, Mile Blazevic. Értékelés: 4
