Főnököm, a nagy hírű Benői Sztipán azzal az egyértelmű utasítással fogadott a szerkesztőségi irodájában, hogy járjak utána a magyar viszonylatban elterjedt „pálinkás jó reggel” szokásvilágának, és írjak erről cikket a lapnak. Nem ellenkeztem. Részint, mert Benői Sztipánnal szemben ez a magatartás abszolúte kilátástalan, másrészt a téma számomra is csábítónak mutatkozott.
De a nagy kérdés az, hol és hogyan lehet a pálinkás jó reggel közelébe férkőzni? Rövid tűnődés után úgy találtam, Pesten ez a tevékenység kudarcra van ítélve, vidéken viszont borítékolható a siker.
Leutaztam hát Vidékre – ez egy szép kis falu valahol a széles rónaság, és a még tágasabb pusztaság határmezsgyéjén –, és a buszból kilépve azonnal a kocsma felé vettem az irányt. Nem is csalódtam, mert könnyen megtaláltam. Mivel még reggel volt, odabent rögtön találkoztam néhány vendéggel, akikről később kiderült, hogy a közeli tengelicefarmon dolgoznak takarmányosként.
– Pálinkás jó reggelt! – köszöntem rájuk a Magyar Tudományos Akadémia által szentesített formulával. Ám azok hárman csak bámultak. Nem értettem, mi ez, mire a kocsmáros diszkréten odajött és miközben a kezében tartott ronggyal lecsapkodta a morzsákat az asztalomról, azt mondta:
– Uram, olyan, hogy pálinkás jó reggel, nem létezik.
Bővebb magyarázatot várva pislogtam rá, mire kifejtette, hogy pálinkás jóreggelt kívánni olyan, mintha azt mondanánk: beszéljünk a magyar zenéről.
Az értetlenkedésem immár a plafont verdeste, és ezt látva az egyik takarmányos felkelt az asztalától, odajött, és a tanult emberek akkurátusságával magyarázni kezdett:
– A Rudi arra próbál bazírozni, hogy a zenéről csak úgy nagyvonalakban nem lehet beszélni, mert a zene sokféle: cigányzene, rockzene, katonazene és még sorolhatnám. Mindegyik elkülönül a másiktól, éspedig jellegzetesen.
– Azt akarja ezzel jelezni, hogy a pálinkás jó reggel is ilyen sokféle?
– Azt – mondta a takarmányos és visszamenta társaságához.
Rudi ekkor rám nézett és sunyin megkérdezte:
– Akkor hát milyen legyen az a pálinkás jó reggel, amit megkívánt?
Vállat vontam, ami a világon mindenütt azt jelenti, hogy kérem a kérdésfeltevő szakmai segítségét.
Rudi erre olyan arckifejezést öltött, mint a borbély, aki egy torzonborz hajzatban fölfedezi az aranybányát.
– Akkor kapaszkodjon meg, az úr – mondta, és már nyúlt is be a polc alá, ahonnét rövid zörgés után különféle méretű és alakú üvegeket vett elő.
– Ez itt – bökött az elsőre – a klasszikus szilva. Nemes és tartásos. Olyan, mint egy nyugalmazott főjegyző, aki ragaszkodik a hagyományokhoz. Ez meg itt a körte. Illatos, csábító, de alattomos. Előbb barátkozik, aztán fejbe kólint. Ez a harmadik meg a barack őméltósága. Valóságos diplomata. Simogat, tárgyal, mosolyog, de közben átrendezi a gondolataidat. És íme, a negyedik, az alma. Ebben a társaságban ő a filozófus. Nem akarja megváltani a világot, csak tűnődésre késztet. Teljesen különbözik ettől itt mellette, ami a meggy. Savanyú, támadó, és soha nem kér bocsánatot. Végül pedig ez a hatodik, az opálos üvegben, a törköly. Ő nem egy pálinka, hanem útitárs az élet értelmének keresgélésében.
Csak bámultam, mire Rudi nevetve kijelentette, hogy ez még csak az ábécé volt. A takarmányosok közben odajöttek, és mint egy tudományos konferencia résztvevői, kiegészítették a témát.
– Van itt valahol még birs is – mondta az egyik –, az olyan, mint az üdvözülés: senki se issza, de mindenki beszél róla.
– A som is idekívánkozik – tette hozzá a másik –, az a bosszúálló pálinka. Olyan ritka, hogy már önmagában is gyanús.
– A kömény meg a népi gyógyászat fedősztorija – szólt a harmadik. – Aki azt mondja, hogy köménypálinkát iszik, az vagy beteg, vagy hazudik.
– Na, akkor csináljuk szakmailag – mondta ekkor Rudi. – Legyen pálinkás jó reggel, tehát próbáljuk végig a fajtasort.
És mindegyik üvegből töltött egy pohárkával.
Az első a szilva volt. Tiszta, határozott, férfias. Olyan érzésem támadt, mintha egy rendőrtiszt köszönt volna rám belülről. A körte után már barátibb lett a világ. A baracknál bízni kezdtem az emberiségben. Az alma után filozófiai kérdéseim támadtak a buszmenetrendek pontosságáról. A meggynél hirtelen megértettem a lét értelmét, a törkölynél pedig rájöttem, hogy a szék, amin ülök, csak társadalmi konvenció.
– Nos, ez még csak a gyümölcsvonal – mondta Rudi. – Van még a fűszeres iskola is.
Előkerült a mézes pálinka, ami úgy hatott rám, mint egy alternatív vallás. A diós, ami inkább fenyegetés volt, mint ital. A fahéjas, ami karácsonyi emlékeket idézett fel, és végül a csilipálinka, ami már jogilag is problémás.
A takarmányosok bólogattak.
– A csili nem is pálinka – mondta az egyik. – Az kínvallatás.
Ekkor Rudi ünnepélyesen elővett egy külön üveget.
– Ez pedig a házi vegyes – mondta halkan. – Erről nem beszélünk, hanem megtapasztaljuk.
Nem emlékszem pontosan, hogy ezután mi történt. Csak azt tudom, hogy egy pillanatig világos lett minden. A magyar történelem, a turulmadár, a buszmegállók, a nemzeti alaptanterv, a gulyásleves metafizikája. Aztán éjszaka borult mindenre.
Az utolsó gondolatom az volt, hogy Benői Sztipán soha nem fogja elhinni ezt a cikket. És ebben a megnyugtató tudatban, a pálinkafélék sokszínű szakmai bőségének súlya alatt, lassan, méltósággal lefordultam a székemről.
