Glezsnyák Berci egy borongós délutánon úgy ért haza, hogy döbbenettel tapasztalta: eltűnt az íróasztala. Benyitott a spájzba, belesett az ágy alá, megvizsgálta a hűtőszekrényt, de semmi. Az asztal megszűnt létezni.
Berci eleinte nem értette ezt, aztán gyanúja támadt. A feleségéhez fordult.
– Jolánka, hol az asztalom?
Jolánka úgy tett, mintha minden energiáját lekötné egy apró pötty eltüntetése a konyhapultról, ezért halkan csak annyit mondott:
– Miről beszélsz drágaságom?
Berci szeme előbb kerek lett, majd ráncok jelentek meg a homlokán. Az asszony még sosem nevezte drágaságomnak, pedig már vagy negyedszázada éltek együtt békében, megértésben.
– A nagy, barna, lapos alkalmatosság, amelyre a kávéscsészémet szoktam helyezni, és amin az évek alatt mély nyomokat hagyott a sok szenvedés!
Jolánka megköszörülte a torkát, s némi szünet után bevallotta:
– Azt bizony elajándékoztam.
Berci egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy időnként levegőt kell venni.
– Elajándékoztad? – ismételte meg olyan lassan, mintha most hallotta volna először ezt a kifejezést. – És miért, kinek?
– A szomszédnak.
– Megőrültél?! Pont Lacinak, akinek köze sincs az íráshoz?!
– Hát, igen, Laci egy analfabéta, de láttam, hogy az asztalt már jó ideje nem használod.
Berci ekkor egy pillanatra eltűnődött, vajon az ember ilyenkor mit tehet. Ölje meg a feleségét, vagy ezt inkább bízza egy bérgyilkosra? Ha igen, mikor szabadul a börtönből? Nem, ez ostobaság. Inkább menjen át a szomszédba, és kérje vissza az asztalt? Lacit ismerve már rég túladott rajta. Az is lehet, hogy darabokban. Muszáj volt erőt vennie magán.
– Jól van, Jolánka, de hova lettek a dolgaim belőle?
Jolánka erre már nem válaszolt, mert éppen halaszthatatlan fakanálrendezésbe kezdett.
– Na figyelj, drága egyetlenem, ha reggelre itt nincs az asztal, akkor olyan teszek, mint még soha!
Jolánka ezen egy kicsit elgondolkodott, de mivel Berci eddigi legvadabb cselekménye az volt, hogy egyszer kesztyű nélkül fogott meg egy kaktuszt, nem érezte magát veszélyben.
Berci pedig megfogadta, hogy most kőkeményen tartani fogja a szavát. Igen ám, de rádöbbent, hogy a lehetőségei végesek. A lakás nem az övé, Jolánkát nem dobhatja ki belőle, vagyis, ha látványos módon kíván a cselekvés mezejére lépni, akkor neki kell mennie.
Így lett Berci hajléktalan, mert az adott szó ugye, kötelez. Viszont ha már így alakult, megpróbált az új helyzetéhez alkalmazkodni. Egyik reggel, miközben a buszmegállóban szürcsölte az instant kávét, fölfedezte, hogy nincsen egyedül. Különféle emberek üldögéltek mellette, és ránézésre is megállapíthatta, hogy mind egy cipőben járnak vele. Volt ott egy ember, akinek a felesége elajándékozta a biciklijét, mert útban volt az előszobában. Egy másik valaha zenész volt, de az asszonya elpasszolta a harmonikáját egy vízvezetékszerelőnek. A harmadik egy informatikus volt, aki egy nap arra ébredt, hogy a felesége elajándékozta a számítógépét, mert „úgyis csak Facebookozol rajta”.
Berci ekkor föltette az egyetlen igazán fontos kérdést.
– Uraim, miért hagytuk ezt?
A válaszok hallgatás formájában érkeztek, majd a harmonikás végül kijelentette:
– Mert balfékek vagyunk.
Így Berci elhatározta, hogy megkeresi Lacit, visszaszerzi tőle az asztalt, amivel mozgalmat indít a feleségek által kiszuperált egyéb tárgyak újbóli birtokbavételére. Be is kopogott Lacihoz, aki szomorú képpel, papucsban fogadta.
– Barátom, éppen most készülök kiköltözni… – mondta lehangolódva. – Az asszony elajándékozta a postásnak a horgászfelszerelésem.
Berci köpni-nyelni nem tudott.
– Hát te is így jártál? Akkor üdv a csapatban! – nyögte ki nagy nehezen.
Laci csak legyintett.
– A feleséged azt mondta, hogy tíz éve nem írtál az asztalodon egy sort sem, az enyém meg azt vetette a szememre, hogy már jó ideje a piacon veszem a halat. Ráadásul ma nőnap van, és erről teljesen megfeledkeztem.
– Nőnap?! – Berci most már végképp elbizonytalanodott.
– Igen! Te is jobban tennéd, ha vennél Jolánkának egy csokor virágot.
Berci szomorúan visszaballagott a buszmegállóba, ahol a sorstársai mély együttérzéssel fogadták.
– A nőnapi virág hatalmas lehetőség arra, hogy mi is kezdeményezzünk valamit – mondta a harmonikás.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Berci.
– Úgy, hogy a csokorral bekopoghatunk a feleségeinkhez, és amíg ő vázát keres mi is eltüntethetünk ezt-azt.
– Például?
A harmonikás ravaszul elmosolyodott.
– Például a távirányítót. Emlékezzetek barátaim, hányszor fordul elő, hogy az asszony nem tudja hol van, és akkor, ha mi megtaláljuk neki, kezes báránnyá válik. Még arra is hajlandók lesznek, hogy visszakérjék a holminkat, csak hogy megleljük nekik ezt az eszközt.
Így is lett: a száműzött férfiak egy-egy csokor nőnapi virággal visszaólálkodtak a feleségeikhez, és amíg az vázát keresett, gyorsan eltüntették a távirányítót. Aztán minden úgy alakult, ahogy tervezték: az elajándékozott tárgyak nagyon hamar visszakerültek a helyükre, majd amikor a távirányító is meglett, mindannyian boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
