Húsvét hétfője volt, éppen az utolsó falat folar da Páscoát* próbáltam elrágni, amikor kopogtak.
Felénk ez nem szokás. A barátaim egy rövidet csengetnek, a postás füttyent egy harsányat, a szomszéd meg csak benyit és rögtön a lényegre tér, ha valamit kérni szeretne.
De ez most határozottan kopogás volt. Finom, udvarias, és egy kissé vészjósló.
Kinyitottam az ajtót, és ott állt egy idegen nő. Lila kosztümben volt, olyan kalappal, mintha egy madárijesztőtől lopta volna el, a vállán pedig egy papagáj ült, aki szenvtelenül bámult a hátam mögött felhalmozott ételekre.
– Te vagy az a híres Tibúrció, aki esténként utál lábat mosni? – kérdezte a hölgy csilingelő hangon.
– Én vagyok, bár… ki kérdezi?
– A nénikéd Valparaisóból. Carmencita.
Mi tagadás, meglepődtem. Gyorsan felidéztem magam előtt a családfámat, de csak addig a másodunokatestvérig jutottam el, aki egyszer majdnem elveszett egy horvátországi kempingben.
– Nem is tudtam, hogy van egy nénikém Valparaisóban.
– Én sem – mondta, és belépett. – De az ember annyi mindent nem tud magáról, nem igaz?
Leült az asztalhoz, és anélkül, hogy megkérdezte volna, azonnal nekilátott kicsomagolni a magával hozott sonkát. Azt mondta, Valparaisóból hozta, direkt nekem. Ez levett a lábamról, mert a sonkának olyan illata volt, mint egy napsütéses délutánnak Portóban.
A papagáj közben bemutatkozott:
– A nevem Rufino, és szerettem a borsót – mondta kifogástalan hanghordozással.
A következő órákban Carmencita néni beavatott a család titkaiba. Elmondta például azt, hogy az üknagyapám valójában hajóács volt, és kiválóan tudott főzni, az apámnak pedig volt egy ikertestvére, akit 1958-ban véletlenül elcseréltek egy zsák kávéra Lisszabonban. Ezek mind újdonságok voltak számomra.
A sonka közben szépen fogyott, Rufino pedig miután megivott velünk egy kis csésze portóit előadott egy verssort Fernando Pessoától („Az élet rövid, de a napernyők hosszúak”), de én mindig nem értettem, mi ennek a látogatásnak a célja.
– Tulajdonképpen… mit keresel itt, Carmencita néni?
– Csak látni akartalak. És gondoltam, itt maradok egy darabig.
– Mennyi ideig?
– Hát… – mondta, és elővett egy hímzett párnahuzatot –, amíg meg nem unjuk egymást.
Így kezdődött életem legfurcsább tavasza.
Az első héten a nénikém szinte megszakítás nélkül főzött. Először bacalhau à Brás került az asztalra, aztán caldo verde, amit annyira fokhagymásra csinált, hogy még a szomszéd macskájának szeme is könnybe lábadt tőle, majd következett feijoada à transmontana, amit csak ő tudott úgy fűszerezni, hogy az embernek utána filozófiai gondolatai támadjanak egy darab kolbász fölött.
Ezalatt Rufino, a papagáj átképezte magát zenekritikussá, és minden délelőtt megvitatta velem a gramofonból szóló fado-lemezek melankóliájának esztétikai értékét. Nem sokkal ezután Carmencita néni egy festményt kezdett mázolni az udvar hátsó falára. A témája egyszerre volt bizarr és félelmetes: a képen egy bánatos kecske, egy szomorú virsli, és egy boldogtalan bicikli élvezte egymás társaságát.
– Festeni ugyanolyan, mint főzni, csak az eredmény nem ég oda – magyarázta a nénikém.
Aztán következett a zenei korszak: Carmencita valahonnét szertett egy zongorát és attól fogva ott ültünk a konyhában. Ő játszott, Rufino dudorászott, én meg egyre határozottabban éreztem, hogy ez a kavalkád valami régen hiányzót pótol az életemben.
Egyik délután, miközben éppen a zongorát tisztogattam, Carmencita megkérdezte:
– Ki az a lány, aki minden reggel elsétál az ablakod alatt?
– Milyen lány?
– Az, aki olyan, mint egy félbehagyott verssor.
Nem tudtam, miről beszél. Vagyis… talán tudtam, csak ezt sosem mertem magamnak bevallani. Az a lány a harmadikon lakott. Piros ruhát viselt, néha papírokkal a kezében, máskor virágokkal igyekezett valahová, ami számomra maga volt a titok. Köszönni mindig köszönt, de én csak biccentettem, mint aki nem érdemel több figyelmet.
– Szép a szeme – tette hozzá Carmencita. – És az nem lehet véletlen, ha valaki reggel hétkor mindig felnéz az ablakodra.
Másnap a néni „véletlenül” leejtett egy kis csomagot a ház előtt. A lány épp akkor jött haza.
– Ó, kedveském! – szólt rá Carmencita. – Nem segítenél ezt a kis csomagot felhozni? Szárított füge van benne Valparaisóból. Nagyon finom.
A lány persze segített, és amikor a csomagot kibontottuk, tényleg szárított füge volt benne. Finom portói borral, amit szintén a nénikém varázsolt elő valahonnét. Több volt, mint mennyei.
Ekkor tudtam meg, hogy a lányt Lucának hívják és tanársegéd a művészettörténetin. Rajongott a régi zongorákért, és legalább ennyire szerette a Pessoát. Rufino azonnal elő is adta neki az egyik kedvencét, mire Luca felnevetett, és azt mondta:
– A papagájod jobb, mint egy verselő alkalmazás.
És ahogy ott ültünk, a szárított füge maradékai mellett, valami átkattant bennem. Nem hirtelen, nem tűzijátékos módon, inkább úgy, mint amikor észreveszed, hogy a régi cipőd már nem nyom, mert végre sikerült betörni.
A következő hetekben Carmencita néni folytatta a véletlenek sorozatát: „elfelejtette” kikapcsolni a gramofont, amikor Luca átjött, és egyszer még azt is eljátszotta, hogy Rufino megszökött, csak hogy kettesben kereshessük az udvarban.
Valahogy minden egyszerűbb lett, de mintha mindig is így éltünk volna. Mint amikor egy könyv végén rájössz, hogy a történet nem új, csak elfelejtetted, hogy már az elején is tudtad, mi lesz a vége.
Aztán, egy napon Carmencita néni összecsomagolt. Rufino is már a kalitkájában ült, szalmakalappal a fején.
– Mi ez a készülődés? – kérdeztem.
– Kicsit tovább kell mennem. Van egy másik unokaöcsém is Bergenben, aki mostanában nagyon szomorú. Sürgősen át kell festeni a szobája falát.
– De utána ugye, visszajössz?
– Talán. De ne feledd: nem az a fontos, hogy visszajövök-e, hanem hogy időben jöttem.
Azán megölelt és távozott. Hosszan néztünk utána Lucával, és még sokáig hallottuk Rufinót, amint azt harsogja:
„Az élet lényege: megérkezni valaki más történetébe.”
Ez most nem Pessoa volt, hanem ő, Carmencita néni Valparisóból. De azt is lehet, hogy mi, ketten találtuk ki, csak úgy, magunknak.
Egyszer majd ezt is kiderítem.
(Szvétics Hubenár fordítása)
_____________
*Keménytojással sütött, portugál húsvéti kenyeret.
