Nem kétséges, hogy az irodalomnak szüksége van olyan kellékekre, amelyek megadják neki a kellő löketet. Legújabb kutatásaink szerint ezek közé tartozik a negyedfontos lövedék, amelyet ágyúból lőttek ki a régi szép időkben.
Most bizonyára többen is meglepődtek, és még többen megdöbbentek, mondván, hogy ez így érthetetlen. Mi köze egy pusztító eszköznek az olyan létrehozó, éterikus teremtményhez, mint amilyen az irodalom? A válasz tálcán kínálja magát: sokkal több, mint első ránézésre gondolnánk. A negyedfontos lövedék a maga riasztó, sőt, fenyegető mivoltában jó eszköz arra, hogy az írók, költők összekapják magukat és a vedelést meg a henyélést abbahagyva érdemi alkotással kezdjenek foglalkozni. Képzeljük csak ez azt a helyzetet, amikor egy vagy több írót felküldenek valami magaslatra, amit aztán megsoroznak negyedfontos lövedékekkel. Semmi kétség nem lehet afelől, hogy ezt követően, amelyik irodalmár a saját lábán le tud jönni arról a bizonyos magaslatról, már telis tele lesz primőr, megírandó élményekkel, szemben azzal a helyzettel, amikor ezt a kísérletet tömény italok odavivésével és az írók, költők sorba kínálásával végzik. Gyanítható, hogy egy ilyen metodika záró epizódjaként az írók, költők a gördülő kövek módjára távoznának a szóban forgó magaslatról, és a magukkal hurcolt élményeiket legfeljebb a detoxikálóban adhatnák elő a rajtuk gyomormosást végző orvosoknak.
Az irodalmárok ugyanis vedelnek, ez történelmi tény. Amelyik író nem vedel, olyan távol kerül a társadalmi megbecsüléstől, mint egy találomra eldurrantott negyedfontos lövedék az ütegparancsnokságtól, feltéve, hogy a tüzérek nem azt vették célba. A negyedfontos lövedék ezzel szemben kijózanító, és ez az olvasó perspektívájából is igaz. Hány meg hány boldog őssel rendelkező könyvmoly kiáltott már fel, tekintetét az ég felé tájolva az éppen böngészet kortárs magyar irodalmi alkotástól, mondván: ide nekem a negyedfontos lövedéket, mint hogy ezt az eszement baromságot tovább olvassam!
Könnyű tehát megvonni azt a következtetést, hogy a negyedfontos lövedék az irodalomban inkább metafora, mint kézzel fogható, tárgyiasult valóság, de ez csak részben van így. Igaz, hogy az olvasók zöme kívánatosnak érzi ennek a gömbölyed alakzatnak a használatát, de nem kamikázé módon önmagukra nézvést, hanem a szerzőre zúdítva, ahogy az jobb helyeken illik. Meg kell értenünk az olvasót, és ezt a titkos vágyakozását, mert aki ebben a mai, kiüresedett, pesszimista, nihil felé tappancsoló világban, ami a honi irodalmat áthatja, egy jó negyedfontos lövedék akár megváltó is lehet. Nem kell hozzá más, mint átlagon felüli szemmérték és egy megfelelően karbantartott rézágyú, némi fekete lőporral. Az író és vele együtt az egész irodalom pedig legyen ott határozottan és jól kivehetően azon a távoli dombon, a célkeresztben.
