Megmondatott vala, hogy minden nagy baj egy apró tévedésből fakad. A mi históriánk sem kivétel ez alól. Íme a tanárjárás esete, amelyet a hanyag kódexmásolók – egyetlen betű hibájával – tévesen tatárjárásként örökítettek meg. Így lett az osztálynaplóból hadinapló, a szülői értekezletből országos pusztulás.
Az első hírt egy Etelközből hazatért villanyszerelő hozta, valamikor 1240 körül. Azt állította, Külső Levédiában nagy tanársereg gyülekezik. Fizetésemelést követeltek ugyan, de a hírnök szerint mindegyiknél ott fityegett a T-vonalzó és a közelharcra edzett palatábla. A mi vezetőink eközben azon tanakodtak, kell-e reform az oktatásban, és amíg vitatkoztak, a féktelen tanári had már megindult. El is lepte az országunkat hamarost.
Harci modoruk rémisztő volt: piros tollal kegyetlenül javították a hibákat, és ahol átvonultak, ott nyolc oldalas házi feladatokat hagytak maguk után. A pedellusok, a derékhadat követő félelmetes segédcsapat, gondoskodtak a kréta és a szivacs szakadatlan utánpótlásáról, és kegyetlen módon a becsületszóra bemondott szülői igazolásokat is ők ellenőrizték.
És akkor jött a híres-hírhedt muhi csata. A magyar sereg megkísérelte feltartóztatni a tanári hadat, de hiába. A mi vitézeink karddal és lándzsával álltak ki, a tanárok viszont pergőtűzszerűen zúdították rájuk a kötelező olvasmányokat. Arany János balladái úgy hullottak, mint a záporeső, amit elementáris erejű frontális oktatás követett. A haza védői közül sokan az első sorban estek el – nem fegyver által, hanem mert képtelenek voltak fejből elszavalni az Toldi első három versszakát. A csata végére a magyar táborban nem maradt más, csak lemásolt jegyzetek, elázott füzetek, és egy csomó síró katona, akit a tanárok feleltetésre szólítottak.
Az év végére a lakosság túlnyomó része művelt lett. Ki Ady-verseket szavalt, ki Newton törvényeit magolta, és alig akadt, aki egy nyomorult kocsmába be tudott térni, mert mindenütt önképzőkörök állták útját. A magyar ember már meccsre se mehetett, mert kvantummechanikáról kellett vitatkoznia a szomszédjával.
A király végül az Adriára menekült, és egy csónakból tehetetlenül nézte, miként zúdítják a tanárok a békés polgárokra a memoritereket. A közösségi médiára próbáltunk hagyatkozni, hogy az ostobaság látszatát fenntartsuk, de ott is megjelentek a portyázó tanárok, és helyesírás-ellenőrző kommentekkel szétverték a diskurzust.
És amikor már azt hittük, örökre a nyakunkon maradnak, a tanárok hirtelen felkerekedtek. Elmentek, ahogy jöttek, és itt hagyták nekünk a szörnyű tudást, mint valami átkot. Azóta, ha baj van, mindig eszünkbe jut, hogy bizony volt idő, amikor még tanárok dúlták e szép hazát. De aztán megnyugszunk, és visszatérünk a megszokott közösségi médiánkhoz, ahol végre megint szabadon tudjuk a butaságainkat terjeszteni.
