Majoros SándorA csatatéren egymásnak feszült a két brutálisan felszerelt hadsereg. Záporoztak a bombák, a lövedékek, a levegő telítődött lőporfüsttel, és ameddig a szem ellátott, mindenütt halottak, sebesültek, kiégett roncsok és egyéb háborús díszletek feküdtek. A felek mozgalmas döntetlenre álltak, pedig mindent bevetettek, hogy felőröljék egymást. Előbb látszott a világűr vége, mint hogy mikor fejeződik be ez az őrület, ám a nagy lövöldözés közepette váratlanul megnyílt az ég, és a seregek közötti senki földjére leereszkedett egy ezüstösen csillogó ufó!
A lövészárokban lapuló katonák persze mind a két oldalon azt hitték, hogy az ellenség újabb trükkjéről van szó, és egyszerre kezdték lőni a szemtelen eszközt. De ekkor jött a meglepetés: az ufót láthatatlan burok védte! Ahogy a poloskák az ablaküvegről, lepattogtak róla a golyók, az ágyúlövedékek, az aknák, de a tűz heve sem hatolt át rajta. Érdekes módon, a mögüle indított halálsugarat viszont gond áteresztette, ami úgy hamvasztotta el a tankokat, hogy nem maradt belőlük egyéb egy macskaalomnyi fekete kupacnál.
A háború azonnal megtorpant, mi több, fejveszett menekülésbe csapott át, mert az ufó másik ördögi tulajdonsága az volt, hogy osztódással szaporodni kezdett. Előbb csak kettő lett belőle, aztán, négy, nyolc és így tovább. Az új ufók pedig felkerekedtek, és elrepültek a világ más országaiba, hogy ott ugyanígy elbánjanak az illetékes hadseregekkel.
Remélem, a kedves olvasó mindebből már rájött arra, hogy lényegében ugyanaz történt, ami 1492-ben, amikor Kolumbusz betoppant Amerikába. Olyan hatalmas technológiai fölényt tudhatott magáénak, hogy kinevethette a botokkal és kövekkel harcoló őslakosokat. Mi, civilizált 21.-ik századi emberek ugyanígy jártunk az ufókkal: kinevettek bennünket, és szinte sportból változtatták macskaalommá a csúcstechnikának hitt eszközeinket.
Ellenállni, szembeszegülni velük több volt mint reménytelen, de az ember nem az a fajta, ami egykönnyen belenyugszik a vereségbe: a népek világszerte szorgalmasan támadták az országukba érkező ufókat, pedig a halálsugár ellen nem létezett menekvés. Könnyedén átment a legvastagabb páncélon, a betont meg úgy rúgta széjjel, ahogy a tyúk a töreket. A katonák mégis küzdöttek, és mert a népvezérek ilyen esetben még rá is tesznek egy lapáttal, mozgósítottak mindenkit csecsemőkortól fölfelé, hogy puskával, legókockával vagy egyéb kéz ügyébe kerülő tárggyal védjék a védhetetlent.
Az általános mozgósítás során az egyik ős-háborús országban behívót kapott egy ottani magyar fiatalember, Bizonyos Matyi. Szomorúan hagyta otthon a feleségét, Bizonyosné Mogorvai Piroskát és két piciny gyerekét, a hétéves Pelé Ronaldót és a kilencéves Zorró Kvitacseket, aztán fejére tette a kevlár sisakot és megindult az ufók ellen vívott hon- és Földvédő háborúba. Tudta, hogy az órái meg vannak számlálva, ezért, amikor már a közelben csapkodó halálsugár kénköves bűzét is érezte – elfelejtettük megemlíteni, hogy az űrfegyver ilyen szagot keltett – úgy gondolta, ha már meg kell halnia, történjen az zeneszó mellett. Elővette hát a zsákjából a magával hozott pendrájvot, és betuszkolta a harci jármű médialejátszójába. Azt szintén elfelejtettük megemlíteni, hogy azokban az időkben a harci járművekben már alapfelszerelés volt a nagyteljesítményű médialejátszó. Tudják, a kötelező propaganda miatt.
Ott tartottunk, hogy Bizonyos Matyi betette a helyére a pendrájvot, aztán kiválasztotta az Isten véled édes Piroskám című örökzöld zeneszámot és tökig felsrófolta a hangerőt. Az örökbecsű sláger százhúsz decibellel tört ki a szabadba és akár a cunami, elöntötte a környéket. Ezzel párhuzamosan, vagy ha precízen akarunk fogalmazni, ezzel egy időben az ufókból kibocsátott halálsugár színe kékről lilára, majd rózsaszínre módosult a nyaláb pedig lekonyult, mint a nyugdíjas ember pisilése. A védőburok ugyanekkor – és ez a legfontosabb! – fölemelkedett, összezsugorodott, és mint parányi szappanbuborék kipukkadt.
Bizonyos Matyi nem hitt a szemének. Nagyon gyorsan, szinte percek alatt kiderült, hogy ez a dallam, mint valami vírus megfertőzte a világ egész ufóállományát. A halálsugár mindenütt rózsaszínre váltott, lekonyult, a védőburok pedig összezsugorodott és kipukkadt.
Elérkezett a bosszú pillanata! A megmaradt haderők ádáz dühhel csaptak le a betolakodókra, mert azok most már közönséges fém dobozokként kínálgatták magukat. Ám ekkor váratlan fordulat történt: az ágyú- és puskacsövek ugyanúgy lekonyultak, ahogy a halálsugár. Nem jártak másként a rakéták sem, sőt semmilyen hengeres test. Lekonyult minden hosszúkás tárgy, akár a pöcs.
A tábornokok ennek ellenére nem adták fel: vasdorongokkal és egyéb ütlegekkel próbáltak rárontani az immár békés tereptárgyakká szelídült ufókra, amelyek szakasztott úgy festettek, mint az elhagyott bunkerek Albániában. De a nagy lekonyulást a botot, kardok, satöbbik sem úszták meg. Egyetlen lándzsa, nyílvessző vagy baseball-ütő sem volt bevethető, mert minden lekonyult, akár a pöcs.
Senki sem értette, miért van ez, de aztán rájöttek, hogy a magyarázat megint csak a Kolumbusz-féle effektusban rejlik. A spanyolok ugyanis a tudtukon kívül bevetettek egy biológiai fegyvert is az Újvilágban: az általuk cipelt kórokozókkal megfertőzték az őslakosokat, és azok nem rendelkeztek ez ellen immunvédelemmel. Most is ez történt: az általunk nem ismert módon működő technikát vírusként fertőzte meg az Isten véled édes Piroskám – az irodalom, és a filmművészet már korábban is pedzegette, hogy az ilyesmi lehetséges –, ami aztán visszahatott és szerkezetileg átformált mindent hosszú és kemény földi képződményt. A háborúskodásnak és a vad szerelmeskedésnek tehát örökre befellegzett. Pofozkodni ugyan még képesek voltunk, de vajon ki nyer meg ilyen módon egy háborút?
A tábornokok kénytelenek voltak elmenni tritikálét kapálni, Bizonyos Matyi pedig hazatért a nejéhez, Bizonyos Piroskához és két neveletlen gyermekéhez, a hétéves Pelé Ronaldóhoz és kilencéves Zoró Kvitacsekhez. Azt beszélik, mostanában ő is tritikálét kapálgat, de a tábornokokkal ellentétben boldog. Pedig a Föld megmentéséért nem is kapott kitüntetést.
