Van nekem egy barátom, Gébicsek Benő, aki gyakorló újságíró. A nevével azért nem találkoztatok még, mert mint mindenki, ő is az AI-vel íratja a cikkeit, ezért mindet csak szignózza, de néha azt sem. Ahogy a kollégái, ő is úgy tartja, az újságírásban nem a név számít, hanem a honorárium. Fizessék ki a cikket, oszt jó napot. Ebben a mai korban nem lehetünk Máraik vagy Karinthyk, mint ahogy az olvasó sem igazi olvasó. Összelapátolunk valamit az AI segítségével, aztán kiállítjuk a számlát a NAV elektronikus rendszerében, és mindenki boldog.
De Benő még valamikor az ezredforduló környékén kezdte a szakmát, amikor nem volt AI, és az újság is nyomtatott formában jelent meg. Ez lehet a magyarázata annak, hogy egyszer csak azon kezdett tűnődni: mi lenne, ha valaki visszatérne ehhez a régi gyakorlathoz, és úgy írna cikket, hogy nem veszi igénybe az AI szolgáltatásait?
Az ötletet a közösségi médiába is kiposztolta, így óhatatlanul belehajszolta magát egy olyan kockázatos, bizonytalan kimenetelű vállalkozásba, amelyet a kibicek tét nélkül élvezhettek. Nagyon hamar el is terjedt, hogy egy flúgos zsurnaliszta nem kevesebbre fog vállalkozni, mint hogy AI nélkül írjon cikket. A hír vírusként terjedt a médiában, és nagyon hamar eljött a nap, amikor Benőt egymás után keresték meg a tévétársaságok, ő pedig boldogan, bár kissé homályosan nyilatkozott a tervéről. Nem tudta például megmondani, miként képzeli el a munka érdemi részét. Odáig rendben van, hogy leül a laptopja elé és írni kezd, de hogy ebből milyen módon lesz újságcikk, arról elképzelése sem létezett.
Egyre csak húzta, halasztotta a próbatételt, és talán el is sinkófálja, ha nem szerveződik köré egy népes rajongói tábor. A legelszántabbak tábort vertek az ablaka alatt, úgyhogy ha kinézett, mindig látott maga előtt egy-két magasba emelt táblát rajta különféle AI és kormányellenes szlogenekkel. De ez viszonylag csöndben zajlott, bár néhány hídfoglalásra és kirakat beverésre azért sor került. A nép számára bőségesen elég volt az, hogy van valaki, aki majd egyszer – talán – cselekedni fog egy bizonyos ügy érdekében, így a megszokott módon és mederben tüntethetett.
Végül elérkezett az a nap, amelyet a történelemkönyvek – ha lennének még történelemkönyvek – arany betűkkel jegyeznének. Benő leült az íróasztalához, elővette a laptopját, és ünnepélyesen bekapcsolta. A gép halk kattogással jelezte nemtetszését, mintha maga sem hinné, hogy használni fogják.
Benő az első mondatnál rögtön megakadt, mert úgy érezte, egy százkilós zsák cementet kell felemelnie flasencug nélkül. Verejték gyöngyözött a homlokán, a szemöldöke vadul rángatózott, az ujjai pedig úgy remegtek, mintha egy kezdő zongoristának a Carnegie Hallban. Nem tudta eldönteni, hogy a cikkben szereplő politikust a „köztiszteletben álló” vagy „elismert” jelzővel illesse-e, mikor hirtelen ráébredt: még az illető nevét sem tudja.
– Egek! Hogy is hívják ezt a szerencsétlen minisztert? – nyögte fájdalmasan, majd önkéntelenül az egérhez nyúlt, hogy segítséget kérjen. De a keresőbe írt szöveget még időben törölte, ijedten rántva vissza kezét, mintha parázsba nyúlt volna.
– Nem, nem csalhatok! – súgta rémülten önmagának.
Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni: B betűvel kezdődött, de mintha K is lett volna benne, vagy talán Z? Ráadásul lehet, hogy nem is miniszter volt, csak egy helyettes államtitkár. Fogcsikorgatva erőlködött, de hiába: nem jutott eszébe semmi.
Eltelt két keserves óra, és Benő még mindig csak három szót tudott felmutatni, abból is az egyik a „valamint” volt, amelyet háromszor átírt, majd kétszer kitörölt, mert már abban sem volt biztos, hogy szükség van rá. Olyan kimerült volt, mintha legalább háromszor felmászott volna a Mount Everestre, miközben egy Bösendorfer zongorát is cipelt volna.
Az ablak alatt a rajongók izgatottan vártak. „AI nélkül is lehet írni!”, „Mutasd meg nekik, Benő!” – skandálták rendületlenül, mire Benő végleg összeroppant. Mint egy drámai film utolsó jelenetében, felállt az íróasztaltól, és kitárta az ablakot:
– Barátaim! Sajnos be kell vallanom: vereséget szenvedtem! – kiáltotta kétségbeesetten.
– De hát miért, mester? – visszhangzott lentről.
– Nem tudom megírni a cikket, ha nem gyűjthetek hozzá adatokat, és nem nyomhatom be az egészet az AI boszorkánykonyhájába! – felelte zokogva.
– Hát akkor mihez kezdesz, mester? – kérdezte valaki a tömegből.
Benő hősiesen kihúzta magát, letörölte könnyeit, és nagy sóhajjal válaszolta:
– Mégiscsak megíratom majd az AI-val, aztán posztolok róla egy videót, hátha lesz belőle egy kis pénz!
És a tömeg tomboló tapsa közepette, mintha csak egy színházi előadás véget ért volna, elégedetten visszaült gépe elé, majd megnyitotta kedvenc AI-szöveggenerátorát. Olyan könnyebbséget érzett, mint Sziszüphosz, amikor a kőgörgetés pillanatnyi szünetében a hegycsúcsról visszafordult.
