Napok óta azzal klopfol bennünket a média, hogy az extrém hideg apokaliptikus csapásként veszélyezteti a fennmaradásunkat. Mínusz huszonvalahány fokos fagyokról szólnak a hírek, és bár ezt jószerével senki se látta, azoktól a nem ritkán mínusz tizenvalahány fokoktól is rajtunk van a szívbaj, amelyeket a Google hőmérője mutatgat.
Ilyen előzmények után az ember bizony halálra vártan lép ki az utcára, és veti bele magát abba a -13 fokos hidegbe, amelyre a híradások olyan buzgón aggatták rá a borzadályt keltő jelzőket, ahogy az észak-koreai tábornokok kapják a plecsniket.
Mindez természetesen csak egy rossz civilizációs beidegződés, nem mindenki van így a hideggel. A házunk bejáratától úgy húsz méterre van egy üres irodaház, aminek a lépcsőjét már jó ideje kibérelte magának egy hajléktalan. A nagy hidegek előtt, amikor a média még csak pedzegette a küszöbön álló veszélyt, ugyanitt aludt, és ahogy elnéztem, nem is volt vastagabban betakarózva, mint mondjuk, szeptemberben. Két nappal ezelőtt aztán eltűnt. Arra gondoltam, biztos megérezte a veszélyt és bevonult valamelyik hajléktalanszállóra, de tegnap visszatért. Csak egy domborulatnyi ruha látszott belőle, de a formájából ítélve ott feküdhetett alatta.
Rossz érzéssel mentem el mellette, mert biztos voltam benne, hogy a halom alatt egy csonttá fagyott hulla fekszik, amit majd délelőtt föl is fedeznek a közterületesek. Ám estefelé, amikor ugyanezen a vonalon hazafelé igyekeztem, a halom már nem volt a helyén. Ebből arra következtettem, hogy a szomszéd mégsem fagyott meg, de ha már egyszer megúszta ezt a kalandot, lesz annyi esze, hogy ne tegyen újabb kísérletet. Ehhez képest ma reggel, amikor kilépek az irgalmatlanul extrém hidegbe, azt látom, hogy ez a hajléktalan úr a vackán lazán fölkönyökölve cigarettázik. Még sapka sem volt a fején.
Úgy elszégyelltem magam, hogy szinte lábujjhegyen osontam el mellette. A munkahelyemen aztán újabb sokk ért: a reggeli hírfolyamban azt olvastam, hogy a meteorológia újabb riasztást adott ki: közeledik a fölmelegedés.