Az emberiség pusztulásáról szóló elméletek rendszerint olyan eseményekre épülnek, mint a birodalmak bukása, a pénzügyi válságok, az atomháborús fenyegetés, vagy egy mindannyiunkat kipusztító kozmikus katasztrófa. Senkinek nem jut eszébe azon gondolkodni, hogy talán nem is ezek hozzánk ránk a bajt, hanem egy nagyon egyszerű, kényelmi találmány. Alighanem itt az ideje végre kimondani, hogy az emberiséget romba döntő találmányok sorában előkelő hely illeti meg a párnát.
Az ókori egyiptomiak, akik sok mindent tudtak az életről, a halálról, és hogy miként kell irdatlanul nehéz kőtömböket egymásra pakolni, nem rendelkeztek sejtéssel a párna létezéséről. A modern ember hajlamos ezt barbárságnak tekinteni, de csak azért, mert már ahhoz is párnát igényel, hogy a lábát megtámassza. Az egyiptomiak ezzel szemben kemény fejtámaszt használtak, ami bizonyos erkölcsi világképet is hordozott. Aki ezen aludt, reggel annak is örült, hogy felébredt. Felkelt, megigazította az ágyékkötőjét, és nekilátott annak a tevékenységnek, amit az élet aznapra kiosztott neki. A lustálkodás, mint lehetőség meg sem fordult a fejében.
Innentől már világosan látszik, hogy a párna egy alattomos találmány. Nem ígér jobb életet, csak elvárja, hogy hajtsd rá a fejed. Ártatlan jótéteménynek tűnik, de ez a legveszedelmesebb benne. Elhiteti, hogy csak egy puha tárgy, egy lehetőség arra, hogy ami elviselhető, azt még kellemesebbé, még jobbá tehetjük. De ami kellemes, azt tovább puhítja, míg végül már nem tudjuk, hol végződik a szükséglet és hol kezdődik a nyafogás.
A párnával nem az a baj, hogy fölösleges, hanem az, hogy megváltoztatta az ember alap karakterét. Az addig többé-kevésbé szívós lény, aki megszokta, hogy a föld kemény, a kötelesség pedig adott, egyszer csak azt kezdte érezni, hogy a kényelem mindennél fontosabb. Ha a fejnek lehet párnája, miért ne lehetne a hátnak is, nem beszélve a lábról meg az egyéb testrészekről. A párna emiatt nem egy termék, hanem a kényelem filozófiájának szerény, de alattomos zászlóvivője.
És innen már nincs megállás. Aki rászokik arra, hogy a tarkója alatt párna gömbölyödik, előbb-utóbb azt is megkívánja, hogy az egész élete ilyen legyen. Üzenjünk hadat a szikárságnak, az éles véleményeknek, a kényelmetlen tényeknek, kemény várakozásoknak, huzatos folyosóknak, rossz kávéknak és nem utolsó sorban a kudarcoknak. Minden kapjon valami bélést, valami tompító réteget. A modern civilizáció jórészt ebből a vágyból nőte ki magát.
Persze nem állítom, hogy minden bajunk egy párnahuzatból bújt elő. Az emberiség ennél találékonyabb a saját szerencsétlenségében. De gyanús, hogy a hanyatlás sohasem egyszerre következik be. Előbb csak egy kis lépés történik, egy kis puhaság, egy kis „megérdemlem”, aztán egy nap arra ébredünk, hogy már nem mi használjuk a tárgyakat, hanem a tárgyak minket. És amíg őseink kövön, gyékényen, fejtámlán vagy a puszta földön hajtották álomra a fejüket, mi tollal, pehellyel, habbal, anatómiai zónákkal, antiallergén csodákkal körülbástyázva is fáradtabbak vagyunk, mint ők valaha voltak.
Lehet, hogy a történelem végét nem egy nagy katasztrófa hozza el, hanem a tökéletesített, okossá tett párna. Olyan lesz, amelyiken az ember már nemcsak aludni tud, hanem végleg lemondani mindenről, amihez gerinc kellene.
