A Balaton hekk nélkül nagyjából olyan, mint a vasárnapi húsleves cérnametélt nélkül: elvileg létezik, csak az ember nem érti, minek. A nyár rendes menetrendje eddig úgy nézett ki, hogy megérkezünk a partra, megállapítjuk, hogy a víz vagy hideg, vagy algás, vagy tele van gyerekekkel, aztán veszünk egy hekket, hasábburgonyával, korsó sörrel, és helyreáll a lelki békénk.
De ebbe a forgatókönyvbe most jókora halszálka került. A hírek szerint 2026-ban a balatoni hekk ára már településenként is komoly eltéréseket mutat: Balatonfüreden akár 80 forintos dekánkénti árral is találkozhatunk, Alsóörsön 90-nel, Balatonalmádiban viszont 130 forintig is felszaladhat a dekaár. Ez első hallásra nem tűnik soknak, mert a deka olyan mértékegység, amely az embert közönyben hagyja. A baj akkor kezdődik, amikor a hal a tányérra kerül, és kiderül, hogy egy tisztességes, negyven-ötven dekás példány már nem ebéd, hanem beruházás.
Balatonalmádiban egy nagyobb hekk ára így könnyen átbillenhet az öt-hatezer forintos lélektani gáton, amelynél a vendég már nem azt kérdezi, hogy hol a mustár, hanem hogy jár-e hozzá garancia, használati útmutató, esetleg részletfizetési lehetőség. A keszeg ugyan próbálja menteni a helyzetet, mint olcsóbb alternatíva, de a keszeg tele van szálkával. A fogas, a pisztráng és a harcsa pedig lassan belépnek abba az övezetbe, ahol az ember már nem halat választ, hanem menekülési útvonalat.
A hivatalos magyarázat persze megvan: alapanyagköltség, energiaár, szezonális munkaerő, meg minden egyéb, ami a vendéglátásban úgy kering, ahogy sirály a lángosos fölött. Csakhogy itt valami mégis gyanús. Hiszen jóformán nincs is infláció, legalábbis azt hallottuk, hogy az 2-3% között van. Akkor mi a fene drágítja a hekket?! Talán maga a Balaton? A panoráma? A nádas? A szúnyogok? Vagy az a gondolat, hogy ugyanazt a halat esszük, amit harminc éve, csak most már pontosan tudjuk, mennyibe kerül az elveszett ifjúságunk?
Mire számíthatunk hát? Arra, hogy a hekk marad annak, ami volt. Mert az ember a Balatonon sok mindent elvisel, de a hekket nem engedi el. Legfeljebb mostantól nem úgy néz rá, ahogy az ebédre szokás, hanem mint értékálló tárgyra, amelyet papírtányéron szolgálnak fel, citromkarikával és enyhe nemzetgazdasági szorongással.
