Íme az első Galaktika, a magyar sci-fi felbecsülhetetlen értékű ereklyéje, mondhatni: Szent Grálja. Egy antikváriumi hirdetésben bukkantam rá, és úgy csaptam le rá, mint éhes sólyom a zsákmányára. Akik ismerik ezt a műfajt, pontosan tudják, milyen kincs ez, de akik nem jártasak a klasszikus tudományos-fantasztikus irodalomban, legyen elég számukra annyi, hogy ez a folyóirat hozta el Magyarországra a sci-fi aranykorát.
A siker mögött ott állt Kuczka Péter, a zseniális szerkesztő, aki még a legvadabb szocialista időkben is képes volt egyensúlyba hozni a Kelet és a Nyugat legjelentősebb szerzőit. Hitt benne, hogy a minőségi sci-fi és a szépirodalom között nincs áthatolhatatlan fal, és hogy minden író egy kicsit ebbe az irányba kacsintgat. Akkoriban ez érthető is volt: a környezetvédelem még gyerekcipőben járt, a holdra szállás friss emlék volt, és sokan hittük, hogy az ezredfordulóra már Mars-kolóniáink lesznek. A tudományban láttuk az emberiség megváltását.
Ma már tudjuk, hogy ez az álom nem vált valóra. A tudomány nem váltotta meg az emberiséget, sőt, sok tekintetben kiszolgáltatottabbá tett minket. De tegyük most félre ezt a kiábrándultságot, és örüljünk annak az idealizmusnak, ami 1972-ben még áthatotta a világot. Kezünkben a Galaktika első száma, benne Isaac Asimov, Robert Sheckley, és a költőóriás Weöres Sándor, akinek nem volt méltatlan sci-fit írni. Ha ő hitt ebben a műfajban, talán nekünk is érdemes újra hinni benne. Mert bár nem lettünk űrutazók, amíg használjuk a képzeletünket, bárhová eljuthatunk.
