Egy napon Budapest lakossága arra a szomorú hírre ébredt, hogy a Lehet téri metrómegállót undorító lötty árasztotta el. Erről a vezető netes hírportál tett közzé tudósítást, mellékelve azt a képet, amelyet az esetről beszámoló olvasójuk, Zsolt készített.
A lötty tehát ott tágult, hullámzott és fodrozódott a Lehet téri metrómegállóban, a nép pedig – miközben azon igyekezett, hogy lábbelijét megóvva a lehető legmesszebb kerüljön ettől a csúf képződménytől – találgatni kezdte, mi lehet a jelenség kiváltó oka. Többen is az El Ninyóval hozták kapcsolatba, ám ők ezt a véleményüket megtartották maguknak. Nem így azok, akik a városvezetés aknamunkáját vélték fölfedezni az események mögött. Ez a csoport – mit csoport, tömeg! – válogatott szidalmakkal ócsárolta a főpolgármestert és bandáját, amiért ilyen inzultusoknak teszi ki a becsületes munkás népet. Volt viszont egy tábor, amely szimplán összeesküvést látott a sárga, külsőre szinte a megszólalásig húgyra emlékeztető anyagban.
De szerencsére van egy emberi sajátosság, amely mindig akkor lép színre, amikor a hagyományos, tőről metszett népi bölcsesség feladja a versenyt, akár a kispolszkiban a fejpakolás, miután az ember padlógázzal lement vele az Adriáig. Ne csigázzuk tovább a kedélyeket, hanem mondjuk ki: ez a sajátosság maga a tudomány. Hamar meg is jelentek a helyszínen az erre szakosodott intézetek kisbuszai, amelyekben műszerek, monitorok és matracok álltak a fehér köpenyes tudósok rendelkezésére, akik azon fáradoztak, hogy minél alaposabban kikutassák a lötty összetételét. Mintákat vettek, felméréseket végeztek és adományokat is gyűjtöttek – utóbbit, ha már itt vannak, egy füst alatt alapon –, majd visszavonultak rejtekhelyeikre, ahol hosszú ideig zúgattyúzták a berendezéseiket.
Késő este lett, mire egymástól függetlenül, ámde egybevágóan kialakult a mindenkit és mindent megnyugtató végeredmény. A fehér köpenyes tudósok félkörbe állva tartottak sajtótájékoztatót, amelyre a nemzetközi média mellett a honi orgánumokat is meghívták. A tényfeltáró ismertetést természetesen laikus körökben is nagy érdeklődés övezte, mert szemlátomást nagy tömeg gyűlt össze a Lehel téren, bár azt azért nem lehetett száz százalék biztonsággal megállapítani, hogy a lötty, vagy inkább a piacra akkortájt érkezett friss, kínai articsóka miatt, amit harminc százalékos bevezető árengedménnyel vesztegettek.
Akár így volt, akár úgy, egyértelművé vált, hogy a löttyről csakis és kizárólag a regnáló magyar miniszterelnök tehet, hiszen a mintákban egyértelműen kimutatható volt a genetikai lábnyoma. Ezek után már csak egy apró következtetés kellett addig a megállapításig, hogy minden bizonnyal az éj leple alatt, álruhában ruccant ide, hogy azokat a bizonyos csapokat megnyissa, és azokat a bizonyos szennyvízlefolyókat eltömítse. A jelenlévők óriási többsége egyetértett abban, hogy ez bizony kitelik a nevezett személytől. Ebben megnyugodva mehettek haza, sorsára hagyva a még mindig ott hullámzó löttyöt, amely az evolúciós fejlődés gyorsulása és kiteljesedése folytán addigra már átváltozott közvéleménnyé.