– Az írása miatt kérettem ide – mondta a főszerkesztő, és hátradőlt abban a puha mendezserfotelben, ami a világon mindenütt arra szolgál, hogy elbizonytalanítsa a szerzőket. Merthogy az utóbbiak széke egyáltalán nem ilyen: vasvázas, pléh ülőkés darab, hogy minél kényelmetlenebb legyen. A szerzők így szinte menekülnek róla, mert amikor ráülnek, olyan érzésük támad, hogy gombnyomásra belép majd egy izmos verőlegény, és elnyűhetetlen gumibottal jól odasóz egyet a lapockájukra.
– Örömmel jelentem, hogy le fogjuk önt húzni – jelentette ki a főszerkesztő, miután a szerző helyet foglalt.
Nem értette, mi ez az egész: iderendelik, és ő a napi teendőit félrelökve ideszáguld, de ahelyett, hogy valami biztatót hallana, azzal fogadják, hogy lehúzásnak esik áldozatául.
– Már megbocsásson, de… mintha lehúzást emlegetett volna… – seppegte tisztelettudóan.
– Így van – bólintott a főnök. – Lehúzzuk a kéziratát annak rendje-módja szerint.
– Na de… – kezdte volna a szerző, de hirtelen észbekapott. Hogy jön ő ahhoz, hogy itt, ezekkel vitatkozzon? Két éve is van már, hogy a novelláját elfogadták, és azóta csak vár és vár. Előbb szólalt volna meg a konyhájában a kenyérvágó deszka, mint hogy meghívást kapjon ebbe a szentélybe.
– Tán csak nem azt várta, hogy megdicsérjük? – húzta mosolyra a száját a főszerkesztő.
– Őszintén szólva: dehogynem – szedte össze minden bátorságát a szerző. Ha ez csak egy tréfa, akkor jobb, ha kiugrasztja a nyulat a bokorból, ha pedig maga a kegyetlen valóság, akkor üdvösebb túlesni rajta, hogy mielőbb a Dunába vethesse magát.
– Ó, maga tájékozatlan, naiv lélek! – legyintett a főszerkesztő, majd barátságosan előrehajolt. – A dicséret ma már őskövület. Legyen őszinte önmagával: el szokta olvasni a másokról szóló ömlengéseket?
A szerző elgondolkodott, és döbbenettel tapasztalta, hogy a főszerkesztőnek igaza van: emberemlékezet óta nem olvasott el egy dicsérő kritikát, sőt, ha ilyesmire bukkant, olyan undorral tért ki előle, ahogy a kutyaszar elől szokás pesti környezetben. Kimondhatatlanul gyűlölte a sok dilettánst, akik ügyes törtetéssel gyártatták magukról a dicsérő kritikákat, hogy ezek farvizein sodródra egészen a nemzetközi elismertség partjáig sodródjanak. Nem is tudott mit válaszolni az előtte terpeszkedő férfinak, ám az nem is várt tőle választ, mert ahogy azt kell, semmibe vette a szerzőt. Neki ez a figura itt csak egy ambalázs volt, amit le kellett hántania a hozzá tapadó novelláról.
– A lehúzás fiatalember a figyelem elnyerésének a záloga. Amit nem húznak le, az nem is létezik. Ennek szellemében alapult meg az ELTE-n az Összmagyar Lehúzási Szék (ÖLSZ), ahol tudományos módszerekkel húznak le mindent a sajtcédulától a nagyregényekig. Kis hiányosság, hogy mindezt most még csak az ellentábor képviselőire vonatkoztatják, de a szándék dicséretes. Szóval, le fogjuk húzni az ön novelláját, mint a sicc! Előbb földbe döngöljük, aztán ízekre szabdaljuk és a végén egy kicsit meg is szodomizáljuk.
A szavait rövid csönd követte.
– Azt hiszem értem, vagy legalább kapizsgálom a dolog lényegét – mondta eztán a szerző. – De mi lesz, ha ez mégsem jön be? Ha az emberek rálegyintenek, és elkönyvelik, hogy egy vacakul író dilettáns vagyok, és többé egy sort sem lesznek hajlandók tőlem elolvasni?
– Én nem kertelek – hajolt még előrébb a főszerkesztő –, ez is benne van a pakliban. De ahogy mi húzunk lefelé, az atombiztos. Azt a módszert követjük, ami garantáltan működik, és még garantáltabban fenn fogja tartani maga iránt az érdeklődést. Olyan stabil lesz a karrierje, mint az elefánt széklete a szavannán.
– Hát mégis lehozzák a novellámat? – csillant föl a szerző tekintete.
– Azt azért mégsem – legyintett a főszerkesztő. – De kiposztoljuk önről a közösségi médiában, hogy szikrányi tehetsége sincsen. A többi már megy magától.
