Volt idő, amikor kard nélkül az úriember ugyanúgy nem tett egy lépést sem, ahogy ma a mobiltelefon nélkül. A férfiak keze közelében himbálózó alkalmatosság nem csupán fegyver volt, hanem egyfajta névjegykártya: jelezte, hogy a viselője fontos ember. Aki a középkorban kard nélkül állított be egy bálba, a társasági élet tekintetében örökre elásta magát.
A kard persze az ilyen békés helyzetekben, amikor egy árva csata nem sok, annyi sem állt rendelkezésre, nem a virtuskodásról szólt. Senkinek nem jutott például eszébe az, hogy a lakomán előkapva, egyetlen suhintással kettévágja a sült malacot, mert az olyan lett volna, mintha manapság tablettel próbálná kinyitni a sört. A viselkedéskutatók már rég megállapították, hogy a kard valójában a férfierő szimbóluma volt. Olyan önbizalom-növelő kellék, amelyet minél hosszabbra és díszesebbre formáltak, annál kisebb eséllyel kellett ténylegesen is használni.
De arról már kevesebb szó esik, hogy a kard viselése maga volt a logisztikai rémálom. A bal kéznek állandóan rajta kellett pihennie, különben a penge önálló életre kelt, és a viselője lába közé csúszott. Ez nemcsak komikus botlakozást eredményezett, hanem csúnya hasra eséseket is, amelyek kínosabbak voltak, mint egy tényleges fűbe harapás a csatatéren. A meghajlás sem volt éppen veszélytelen: a kard ilyenkor hátul fölpattant, és a jelenlévő hölgyek szoknyáját úgy emelte magasba, hogy öröm volt nézni. A szűk ajtókon és alacsony kapukon átjutás pedig külön fejezetet érdemel, mert a markolat ez esetben rendszerint beakadt valamibe, aminek következtében a belépés hangos csörömpöléssel, a kilépés pedig cifra káromkodásokkal zárult.
A bálteremben a kard úgyszólván önálló partnerként viselkedett: tánc közben gonosz elszántsággal csapkodta a többieket, a pincérek pedig benne megbotolva kilöttyintették a pezsgőt, vagy elejtették a süteményt, miközben a markolat a lehető legérzékenyebb helyen vágott bele a viselője véknyába. A vidéki birtokokon a kard nem egyszer olyan erőhatásoknak volt kitéve – különösen lovaglás közben –, hogy meggörbült, és a hüvelyéből kihúzhatatlanná vált. És persze ott volt a nyári forróság is, amikor a napon felejtett fémmarkolat úgy fölhevült, hogy a nemesi címer a puszta érintésétől is belesülhetett a viselője tenyérbe (ezért hordtak a legnagyobb melegben is kesztyűt).
Mindezek ellenére a kard a társadalmi helyzet leglátványosabb mérőműszere maradt. Olyan volt, mint ma egy luxusautó: több kárt okozott, mint hasznot, de aki ránézett, rögtön tudta kivel áll szemben. A kérdés csak az, hogy ha ma újra kötelezővé tennénk a kardot, vajon a férfiak eltűrnék-e a vele járó kényelmetlenséget, vagy inkább keresnének egy kényelmesebb, digitálisabb módot a státusz fitogtatására. Mondjuk egy okoskardot, ami nem vág, de legalább értesít bennünket arról, hogy valaki hosszabb pengével húzott el mellettünk.
