A játék

2024.11.22.
Olvasták: 38

Egy régi ismerősöm hosszú évek hallgatása után meghívót küldött valami furcsa, közös találkozóra, amelyet sehogyan sem értettem. Mintha egy halottnak hitt barát toppant volna elő a múlt ködéből, egyszerre lettem kíváncsi és nyugtalan, mert már a meghívó sem volt hétköznapi. Az ismerősöm jelezte, hogy élete legfontosabb szereplőivel számol, és hogy ajándékot, vagy fölösleges tárgyakat ne cipeljek magammal. Levelét azzal zárta, hogy megtisztelő lenne számára, ha a megadott időpontban ott lennék a gyülekezés helyszínén, utána pedig részt vennék abban a különös valamiben, amit egyszerűen csak játéknak nevezett.

Semmilyen kifogás nem jutott eszembe, hát beleegyeztem, amit szinte azonnal meg is bántam. Alig emlékeztem azokra az időkre, amikor együtt dolgoztam ezzel az ismerősömmel, és bár akkoriban jó viszonyban voltunk, barátomnak soha nem neveztem. Mindenki tudta róla, hogy kőkeményen iszik, de amikor az ember fiatal, ez még jól is áll neki. Pláne, ha a környezetében mindenki piálgat. De ő ihatott bármennyit, mindig az eszénél maradt. Kicsit billegett, és néha muszáj volt megkapaszkodnia, de ez volt minden. Persze ennek vagy tíz éve, azóta sokat romolhatott az állapota. Főként, hogy a levelére írt válaszomra, amelyben arról érdeklődtem, mi van vele mostanság, azt küldte vissza, hogy konstans üzemmódban éjszakázik.

A levél alján megadott egy címet, ahol gyülekeznünk kellett. Azt a környéket alig ismertem. Csak annyit tudtam, hogy van ott egy szép park, hosszú, egyenes sétányokkal, és egy kicsiny, barátságos térrel az elején. Ide várta az ismerősöm élete legfontosabb szereplőit, akik közül a többség állítólag ismerte egymást. Listát nem küldött, mondván, legyen ez is meglepetés.

Aznap kellemes volt az idő, alkalmas mindenféle szabadtéri játékra, már ha ezt a rejtélyes programot így kellett értelmezni. De ahhoz képest, hogy az ismerősöm milyen sok résztvevőre számított, alig néhányan gyűltek össze. Nem számoltam meg, de jó, ha letettünk egy tucatnyian. Ez a szám pedig éppen átlépi azt a határértéket, ami egy társaságban beindítja a széttagozódást. Pillanatok alatt ki is alakult három kisebb csoport, én pedig bárgyún ácsorogtam közöttük, mert úgy tűnt, az egyetlen vagyok, aki nem ismert senkit.

Már ez sem tetszett, az pedig végképp nem, hogy az ismerősöm pofátlanul sokat késett, és amikor végre megjelent, már messziről látszott, hogy hű maradt önmagához. Úgy imbolygott, mint egy kriptából száműzött kísértet, de amikor előadta, miért késett, olyan józan összeszedettséggel fejezte ki magát, hogy eloszlottak a kételyeink.

A programról nem mondott semmit, csak intett, hogy kövessük. Átkeltünk a parkon, ahol a még mindig zöldellő pázsiton halomba gyűjtve sokasodtak a fákról lehullott sárga és vörös levelek, és ahogy rápillantottam a menet élén botladozó ismerősömre, utána meg arra a vékony, ötven körüli nőre, aki hozzám hasonlóan idegennek tűnt ebben a társaságban, arra jutottam, hogy ugyanazt gondolja, amit én: egy ilyen puha fekhely jól jönne most a barátunknak. Fél óra alatt kialudná magát, és teljesen rendbe jönne. De ez a gondolat kimondatlan maradt, mert a társaság úgy vonult a kellemes, őszi napsütésbe burkolt parkban,  mintha az ismerősünk állapota és szembetűnő botladozása nem volna több érzéki csalódásnál.

A meglepetésem még inkább fokozódott, amikor a parkot magunk mögött hagyva egy buszmegállóban kötöttünk ki. Az imént megismert hölgy mintha tőlem remélt volna erre magyarázatot, de ugyanolyan tanácstalan voltam, mint ő. Azt viszont jól láttam, hogy a társaság többi tagját a legkevésbé sem zavarja ez a furcsaság, pedig tisztán emlékeztem, hogy a levélben nem volt szó buszozásról. Mi lehetett ennek a magyarázata? Talán csak nem az, hogy a nő meg én hiányos meghívót kaptuk? A jelek azt mutatták, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akiknek fogalmunk sincs, hol fogunk kikötni. Mindenki más annyira vidám volt, hogy biztos lehettem benne, nem először vállalkoznak erre a próbatételre.

A busz egy rozoga, kátrány- és olajszagú monstrum volt, rajta semmi jelzés. Mielőtt alaposabban is megvizsgálhattam volna, a társaság már be is tuszkolt a zsúfolt utastérbe. Mind a két kezemmel kapaszkodnom kellett, hol el ne vágódjak, mert az út kanyargott, a sofőr pedig úgy vezetett, mint az eszelős. Az ablakokat belepte a kicsapódó pára, csak homályos foltokat és elsuhanó árnyékokat közvetítve át magán. Képtelenség volt megmondani, merre járunk és hová igyekszünk. Ott, ahol a kapaszkodót markolva elhelyezkedtem, levegőt venni sem volt egyszerű, de hátul, a busz farában nem állt senki. Úgy éreztem, muszáj eljutnom odáig, különben összeesek. Ekkor vettem észre, hogy az a magányos hölgy ott áll mellettem, és aggódva figyel. Végül a csuklómat megragadva ellentmondást nem tűrve átvonszolt a testekből képződött akadályon, és a busz végében leültetett egy felhajtható pótszékre.

Sokat javított volna az állapotomon, ha kiláthatok az utcára, de az émelygésem legalább megszűnt. Az út pokolian hosszúnak tűnt, mintha évek teltek volna el két megálló között, de egyszer csak ott álltunk a méz színére emlékeztető napsütésben, egy olyan kerületben, amit hallomásból ugyan ismertem, de soha nem szántam rá magamat, hogy meg is látogassam. Nem is értem, miért maradt ki ez a környék az életemből, és hogy mindezt leplezzem, tudálékosan megjegyeztem, hogy az a csúcsíves építmény ott szemben tipikus gótika. Az immár kétségtelenül hozzám szegődött nő éppen csak rápillantott az ég felé törő, apró teraszokkal és szédítően bonyolult díszítésekkel teleaggatott épületre, majd halkan megjegyezte, hogy amit látunk, az sokkal inkább közel-keleti. Zavart éreztem, mintha megsértettek volna, pedig igaza volt: a karcsú torony szerkezetén körkörösen futó geometriai minták valóban nem illettek a gótikus stílushoz. A nő azzal folytatta, hogy nézzek körül, és vegyem szemügyre az embereket is, mert ez maga a Kelet.

És valóban: az utca végén arab fejkendős asszonyok sürgölődtek. A többségük kosarat cipelt, amelyben élénk színű gyümölcsök és különleges, ismeretlen áruk halmozódtak. A levegőt áthatotta a csípős fűszerek illata, és mindennek harsogóan élénk színe volt, akár egy bazárban. Annyira megigézett a látvány, hogy egy pillanatra meg is álltam, vagy tán sokkal hosszabb időre, ahogy a meglepődött idegen lehorgonyoz egy másik világ küszöbén.

Az ismerősünknek különös módon éppen itt veszett el a nyoma, és mintha a már buszon sem lett volna fent, de úgy tűnt emiatt senki nem aggódik. Nem tudnám megmondani, meddig ácsorogtunk a most már túlságosan is erős napsütésben, ám végül valaki úgy rendelkezett, hogy ideje meglátogatni azt a kifőzdét, ami a program egyik fő attrakciója. A jókedvem azonnal visszatért, mert az közös ebédre számítva kihagytam a reggelit, és mi tagadás, már nagyon éhes voltam.

A csapat egy aluljárónak álcázott lépcsőn vonult be abba a járdaszint alatti vendéglőbe, ami állítólag a legjobb volt errefelé. Hosszú faasztalok mellé telepedtünk, én természetesen alkalmi társam, a középkorú hölgy társaságában, nem leplezett izgalommal várva a pincért, és a minden bizonnyal keleti specialitásokat tartalmazó étlapot, de mindez elmaradt, mert a felszolgáló egy öblös lábasban közönséges paprikást rakott elénk. Ha ez is a játék része volt, alaposan meglepett mindenkit, ám ezt hamar elnyomta az élelemszerzés ősi ösztöne. A társaság szó szerint egymás kezéből kapkodta ki a merőkanalat, úgyhogy mire a sor rám került, már csak az üres lábas maradt.

Képtelen voltam leplezni a csalódásomat, és mert újabb tál nem érkezett, úgy gondoltam, odamegyek a pulthoz, és reklamálok. De csak a fele útig jutottam, pontosabban evickéltem el, mert a pultos már messziről integetett, hogy üljek vissza és várjak türelemmel. Nyilván le akart rázni, és ezt nem hagyhattam. Mégis átküzdöttem magam a szinte barikádként elém tornyosuló asztalokon, és vitatkozni próbáltam, hogy micsoda dolog ez, az étel mindenkinek jár, ezért addig várok itt, amíg ki nem szolgálnak. A pultos erre csak legyintett és otthagyott. Nyugalmat erőltettem magamra, pedig majd szétfeszített a düh. Végül megalázva és megszégyenülve visszakotródtam a helyemre.

A társaság közben befejezte az evést, és menni készült. Hiába mondogattam, hogy én még egy falatot sem ettem, mintha meg sem hallottak volna. Kénytelen voltam követni őket, ahogy egy másik lépcsőn, mely hosszabb és kanyargósabb volt az előzőnél, kibukkanunk egy térre, ahol alkalmi árusok és utcai mutatványosok váltogatták egymást. Most először legyintett meg a gondolat, hogy semmi keresnivalóm ezen a helyen, és pokolba kívántam az ismerősömet, amiért belerángatott ebbe a kellemetlen kalandba.

Aztán eszembe jutott, hogy ezek az fura alakok, akikkel egy akolba terelt a sors, minden bizonnyal beavatottak, tehát elég, ha csatlakozom hozzájuk. Egyetlen társam, az ötven körüli magányos nő közben elsodródott mellőlem, ezért hatványozottan zúdult rám a magány. Hatalmas igazság az, hogy igazi egyedüllétet csak társaságban érezhet az ember. Keservesen bántam, hogy nem mutatkoztam be a nőnek, és nem kérdeztem meg a nevét, ráadásul amíg vele tartottam, mindig a földet nézegettem. Kiváló leírást tudok adni az alacsony sarkú fekete lakkcipőjéről, és a bal térde alatt enyhén visszeres lábszáráról, de fogalmam sincs, milyen a szeme színe. A hangja sem volt jellegzetes, bár ha meghallanám, rögtön tudnám, hogy ő szól hozzám.

Sodródtam a tömeggel, de egyre nehezebben tudtam tartani a lépést. Valaki a folyami rákokról beszélt, a hátam mögött egy férfihang meg mintha a nevemen szólított volna, de amikor megfordultam, csak egy magas téglafalat láttam. A város szépsége, fölfedezésre csábító titokzatossága innentől nem érdekelt. Muszáj volt a lábam elé néznem, és nem azon tépelődni, hogy a belváros ettől az utcától, jobbra esik vagy balra, és hogy hány mellékutcát kell magam mögött hagyni ahhoz, hogy visszaérjek az ismerős környékre.

Végül megálltam egy toronyépület előtt, amelynek ablakait napszítta függönyök borították. Már nem azok az emberek vettek körbe, akikkel útnak indultam, de a középkorú hölgy még kitartott. Intett, hogy kövessem, aztán bement a házba, ahol kiderült, hogy a lift nem használható, a lépcsőház meg annyira szűk, mint egy betonsiló. Innen indult ki az a viharvert és ingatag csigalépcső, amelynek rozsdás, agyonhasznált korlátja nem tűnt éppen biztonságosnak, de csak így juthattunk fölfelé. Egészen a tetőtérig kapaszkodtunk, ahol átpréseltük magunkat több értelmetlenül szűk folyosón, és végre megérkeztünk egy utunkat lezáró manzárdlakásba. Kétség nem fért hozzá, hogy ez lesz az a hely, ahol a játék megtörténik. Megpróbáltam jelezni a nőnek, hogy ez a lakás szakasztott úgy néz ki, mint az enyém, de addigra eltűnt, engem pedig az a sok ember bekényszerített a konyhába, ahol az ablak ugyanolyan rozoga állapotban volt, mint nálam. Ismerős érzés volt az is, hogy az egész tákolmány bármikor lezuhanhat a kertbe, ahol a szomszéd gyerekek játszanak. A társaság közben buzgón nyitogatta a hűtőt meg a szekrényeket, én meg az ablak mellé szorultam, ahol egyszerre volt ijesztő és lenyűgöző az a gondolat, hogy nem tudom mi vár rám a következő percben, de ha már idáig eljutottam, az bizonyos értelemben siker.

Hirtelen mindenki elhallgatott, és a tekintetek rám szegeződtek. Már nem az ösztönös kíváncsiság vagy az udvarias érdeklődés csillogott bennük, hanem egy örvénylő, megfoghatatlan erő, ami az eljövendő események pokoli bizonytalanságával szőtte körbe ezt a pillanatot. A tűz, ami ezekben az idegen szemekben lobogott, olyan sötét és kiismerhetetlen tudást közvetített, amelyet csak azok birtokolhatnak, akik kegyetlen elszántsággal képesek játszani a ránk váró félelmetes játékot. Itt állok, magamra hagyottan egy idegen világban, ami lassan darabokra hullik, és betemeti mindazt, amit valóságnak hittem, de valójában nem egyéb, mint illúzió. Most, hogy a díszlet leomlott, nem maradt mögötte más, csak a fojtogató üresség, meg az a felismerés, hogy minden, amiben eddig hittem, végleg elveszett.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: