Majoros SándorModern világunk leghasznosabb vívmánya a hisztérikus pánikroham. E nélkül nem érezhetjük magunkat az egyetemes világkultúrába integrált, teljes értékű embernek, csak valami alacsonyabb rendű, fertelmes csúszómászónak, mely egy genetikai defektus következtében képtelen a finoman stimulált életre. Más módon is kínos lehet kilógni a sorból, de hisztérikus pánikroham nélkül létezni olyan, mint tök süketen ülni végig a Don Giovanni mind az öt felvonását.
Az univerzális pánikroham az, ami minket, civilizált embereket kitapintható pertliként összeköt. De mint mindent, ezt is tanulni kell. Szerencsére a megreformált, gyerekközpontú tanügy mindent megtesz annak érdekében, hogy mire felnövünk, az égvilágon mindentől képesek legyünk pánikrohamot kapni. Ha reggelre kelve üresen találjuk a kávéőrleményes dobozunkat, ha az ablakon kinézve fakónak látjuk az eget, ha a szomszéd már reggel hatkor kirázza fölöttünk a konyharuhát, ha eszünkbe jut, hogy szombat van, vásárolni kell, mert holnap nem lesznek nyitva a boltok, ha fogmosáskor a szokásosnál kissé táskásabbnak találjuk a szemünk alját, már meg is van az okunk a Richter-skála szerinti közepes erősségű hisztérikus pánikrohamhoz.
Mindenkinek megvan a saját pánikroham kiváltó ok-okozati gyűjteménye, és ez folyton gyarapszik. Mire elérjük az öregkor küszöbét, azt vesszük észre magunkon, hogy nem az a normális számunkra, hogy hisztérikus pánikroham-mentesek vagyunk, hanem hogy nem tudunk meglenni e nélkül. Úgy érezzük, nagyon nem stimmel az, ha nincs okunk panaszra, ezért a fennmaradásunkról és jólétünkről gondoskodó szervezetek, egyesületek és intézmények mindent megtesznek annak érdekében, hogy napi szinten megkapjuk a magunk hisztérikus pánikroham kiváltó adagját. Folyamatos külső lidércnyomásra van szükségünk, hogy a gondtalanság érzésétől szét ne pukkadjunk, mint lufi a vákuumban.
Mondhatjuk azt is, hogy Neandervölgy óta a hisztérikus pánikroham tart bennünket életben. Ha az ősember nem kapott volna frászt a kardfogú tigris látványától és nem iszkolt volna befelé a szűk bejáratú, hűs barlangjába, most nem lenne, aki a hisztérikus pánikrohamról értekezzen, mert még az ókor beköszönte előtt kivesztünk volna. Hál’ istennek, ezt az immunreakciót az elmúlt tizenvalahány évezred során olyan tökélyre fejlesztettük, hogy akkor és ott is képesek vagyunk hisztérikus pánikrohamot kapni, amikor erre tudományos szempontból szemernyi esély sincsen. Itt van például a tőzsde: ha egy nagykutya valahol a világ tetszőleges pontján kijelent valami ostobaságot, az egész tőzsde hisztérikus pánikrohamot kap.
A megnövekedett igények miatt hisztérikus pánikrohamból sosincs elég. Olyan ez nekünk, mint valami üzemagyag. Ha kiveszne belőlünk, elvinné magával az érdeklődésünk jelentős részét, ráadásul éppen azt, ami a fejlődésért, a haladásért és a kibontakozásért felelős. A fontos és sokszor preventív célú tevékenységek helyébe a művészetek lépnének, az ember csak alkotna és alkotna, és mire rájönne, hogy valami hiányzik az életéből, már éhen is pusztulna.
Sokan vannak, akik már attól is hisztérikus pánikrohamot kapnak, ha elképzelik: a világgazdaság hatékony működése következtében hamarosan beköszönthet az a kánaánszerű állapot, amikor nem lesz módunk elérni és kiteljesíteni ezt az összetett biofizikai állapotot. Számtalan apró jele mutatkozik annak, hogy ez a nem várt aranykor hamarosan beköszönthet, de aggodalomra – azaz, hogy stílszerű maradjak – hisztérikus pánikrohamra azért most még nincs nagy okunk: a média eddig is mindent megtett annak érdekében, hogy hisztérikus pánikroham katalizátorként szolgáló hírekhez jussunk, és ez valószínűleg eztán sem lesz másként. Figyeljük csak az időjárás-előrejelzéseket.
