Az új kormányunk 16 minisztériumot látott elő ennek a kis országnak, ami a lakosság számához mérve egyfajta világcsúcs. Égetően hiányzik viszont egy olyan minisztérium, ami valóban a hasznunkra válna. Ez pedig nem más, mint a Haszonkulcs Minisztérium.
Köztudott, hogy régen, a szocialista időkben a haszonkulcs, amivel a kereskedelem és a szolgáltatóipar dolgozott, nagyjából kétszeres volt: a boltos fogta a beszerzési árat, beszorozta kettővel és így árulta az üzletben. Ez volt az ún. tisztességes haszon. A nyereség fedezte az alkalmazottak bérét és az egyéb járulékos költségeket, sőt, ha jól pergett az üzlet, extra bevételre is futotta.
Ma ez már a múlt: a kereskedelem és a szolgáltatóipar nem ritkán tízszeres haszonkulccsal dolgozik. Vegyük például a rajtam lévő szemüveget, amellyel ezt a jegyzetet írom: a keret pár száz forintos műanyag, benne pár ezer forintos műanyag lencse, ami ráadásul szabványos (+3.0 dioptriás), tehát nem igényel extra előállítási műveleteket. Ehhez tegyük hozzá a vizsgálat és a szemüveg összerakásának költségeit, aminek nyomán kijön úgy 14 000 forint körüli előállítási ár. Ezt adták el nekem kb. 140 000 forintért.
De mindennel így vagyunk.
Az új minisztériumnak lényegében az volna a dolga, hogy a Men in Black filmekből ismert ügynökök mintájára az ellenőreik tetszőlegesen bemennének a boltokba, vagy oda, ahol szolgáltatás vagy árusítás zajlik, levennének a polcokról néhány tetszőleges árut, felfednék magukat, és felszólítanák a működtetőt, hogy mutassa meg a beszerzési ár dokumentumait, és fejtse ki az árképzésben szerepet játszó tényezőket. Aki ezt nem tenné meg, vagy nem tudná megtenni, kapna egy szép nagy büntetést.
Természetesen nem arról volna szó, hogy az állam megszabja, mennyiért kell adni a cipőt, a szemüveget, a kávét vagy a csaptelepet. Ilyesmit csak diktatúrákban csinálnak, továbbá olyan fejlett demokráciákban, ahol az intézkedést ársapkának, támogatásnak, hatósági tarifának vagy fogyasztóvédelmi szabályozásnak nevezik. A Haszonkulcs Minisztérium ennél sokkal tapintatosabban járna el. Mindössze érdeklődne.
– Mennyiért tetszett ezt beszerezni?
– Hatezer-nyolcszázért.
– És mennyiért tetszik árulni?
– Hatvankilencezer-kilencszázkilencvenért.
– Értem. És mi történt vele közben?
Ez volna az a pont, ahol a kereskedőnek lehetősége nyílna előadni mindazt, ami a termékkel a hatezer-nyolcszáz és a hatvankilencezer-kilencszázkilencven forint közötti kalandos utazás során történt. Fizetett vámot, áfát, fuvart, raktározást, bérleti díjat, alkalmazottat, könyvelőt, reklámot, villanyt, vizet, internetet, bankköltséget, kártyaelfogadási díjat, iparűzési adót és bizonyára még tizenkét olyan dolgot, amelynek létezéséről a vásárlónak fogalma sincs. Mindez rendben van. A minisztérium emberei türelmesen hallgatnák, bólogatnának, esetleg jegyzetelnének is. A végén azonban elővennék a számológépet.
Ez volna az egész rendszer legfélelmetesebb része: a számológép.
Mert az árképzés mára valami különös, ezoterikus tudománnyá vált. Ha az ember megkérdezi, miért kerül egy pohár limonádé 2800 forintba, rögtön olyan folyamatok sejlenek föl mögötte, amelyekhez képest a CERN részecskegyorsítója egyszerű diódaráló. Ott van a bérköltség, az energiaár, az alapanyag, az infláció, a logisztika, a szezon, a kockázat, a kereslet, a munkaerőhiány, a nemzetközi helyzet, az ukrajnai háború, a közel-keleti válság, a forint árfolyama és vélhetően a Jupiter pillanatnyi állása is. Ezek mind beleépülnek a limonádéba, amelynek fizikai tartalma egy citrom, némi cukor, víz és jég.
A Haszonkulcs Minisztérium ellenőre ilyenkor nem vitatkozna. Meginná a limonádét, mert ha már egyszer kihozták, ne menjen veszendőbe, aztán elkérné a számlát.
Külön főosztály foglalkozna a szolgáltatásokkal, mert ott válik igazán izgalmassá a helyzet. Egy terméknél ugyanis még csak-csak meg lehet mutatni, hogy ennyiért vettem, ennyiért hozattam ide, ennyiért raktároztam, ezért adom annyiért. De amikor valaki kijön húsz percre, meghúz három csavart, kicserél egy négyezer forintos alkatrészt, majd közli, hogy hetvenötezer, ott már magasabb szintű matematika szükséges. A Haszonkulcs Minisztériumban ezért működne egy Gyors Beavatkozású Szorzófelderítő Egység, amelynek tagjai külön kiképzést kapnának az olyan mondatok felismerésére, mint „kiszállási díj”, „rendszerdiagnosztika”, „munkadíj minimum”, „sürgősségi felár” és a mindent vivő „ennyiért vállaljuk”.
Ez utóbbi természetesen tökéletesen jogszerű érv. Csak nem magyarázat.
A minisztérium célja ugyanis nem az volna, hogy mindenki olcsón dolgozzon. A jó szakember keressen jól. A jó kereskedő is keressen jól. Sőt, keressen nagyon jól, ha ügyes, szorgalmas, kockáztat, fejleszt, alkalmazottakat tart el, és olyan szolgáltatást nyújt, amiért az emberek hajlandók fizetni. Csak időnként legyen kénytelen elmondani, hogy a tízezerből hogyan lett százezer.
Mert valahol ezen a ponton siklott félre a kapitalizmusnak az a változata, amelyben mi élünk. Eredetileg úgy tudtuk, a verseny majd leszorítja az árakat. Ha az egyik boltos tízezerért ad valamit, a másik kilencezer-ötszázért fogja, a harmadik kilencezerért, és végül mindenki jól jár. Ehhez képest mintha az ellenkezője történt volna: ha az egyik rájön, hogy valamit tízezer helyett húszezerért is megvesznek, a másik nem kilencezer-ötszázra viszi le az árát, hanem huszonkétezerre emeli, mert arra gondol, hogy talán ő tud valamit, amit az első még nem. A harmadik pedig kirakja huszonnyolcezerért, „prémium” felirattal.
Egy idő után pedig már senki sem tudja, mennyit ér valójában az adott termék. Csak azt tudjuk, mennyibe kerül. A kettő között pedig egyre nagyobb a különbség.
Persze a Haszonkulcs Minisztériumnak lennének ellenzői. Elsősorban azok, akik szerint a piac mindent elrendez. Nekik készséggel igazat adnék, azzal a kiegészítéssel, hogy a piac valóban mindent elrendez, csak nem feltétlenül úgy, ahogy nekünk jó. A gravitáció is megbízhatóan működik, mégsem szoktuk azt tanácsolni annak, aki kiesett a tizedikről, hogy ne avatkozzunk közbe, majd a fizika elrendezi.
Mások azt mondanák, ilyen minisztérium sehol a világon nincs.
Na és?
Nálunk már annyi minden van, ami sehol a világon nincs, hogy igazán beleférne végre valami olyan is, aminek esetleg értelme volna.
