„A hasmenésesek országában egy székrekedéses császár lehet.”
(H.G. Wales)
Egy kicsiny, de annál különösebb országban, ahol a legnagyobb gondot nem az infláció, a politikai helyzet, vagy a közlekedési dugók okozzák, hanem az, hogy az emberek naponta legalább tizenöt alkalommal rohannak a legközelebbi illemhelyre, minden gyorsan és kíméletlenül történik. A hasmenésesek országa ez, ahol a lakosság minden egyes tagja örökös sietésben él, miközben a nemzeti himnusz, a méltán híres Hasmars ütemét dúdolja.
Ebben az országban a rendelkezéseket wc-papírra írják, hogy a lakosság azokat praktikus módon felhasználhassa. A legfőbb sport itt az illemhelyre futás, a legnépszerűbb szakma pedig a fülkegyártás, amelyekkel az egyébként is gazdag mellékhelyiség-kínálatot teszik még gazdagabbá.
Ám ebben a pompásan működő környezetben egy napon váratlanul, megjelent egy idegen és belerondított az idilli képbe. Ha most arra gondolnak, ami a fentiekből adja magát, egy kalappal mérhető mennyiséget tévednek, mert a szóban forgó idegen nem úgy rondított, és a becsületét sem hagyta ott semelyik duplanullás bódéban. Az ismeretlen jövevény Széki Rekedt Ábel volt, és abban volt különleges, hogy székrekedéssel bajlódott.
Az emberek először azt hitték, ez csak valami gonosz tréfa. Hogyan lehetséges az, hogy valakinek nincs hasmenése?! Az még belefér, hogy egy ember kicsit többet ül az vécének lécén, de hogy napokig ne kelljen neki odamennie! Ez bizony természetellenes! És a tetejébe ez a Széki Rekedt Ábel még ráérősen is mászkált az utcákon, miközben a többi polgár futva szedte a lábait, hogy mielőbb elvégezhesse a dolgát.
A lakosság éberebb része azonnal figyelni kezdte a jövevényt. „Nézd már, ez a fickó nem is szaporázza!” – súgta az egyik anyuka a játszótéren a másiknak, miközben a gyermekét arra próbálta noszogatni, hogy szedje a lábát, mert különben baj lesz. A polgármester is fölfigyelt a rendbontóra, és csakhamar állást is foglalt. „Ez a viselkedés nonszensz” – írta a közösségi médiába. – „Ebben az országban mindenki fosik. Ez a szabály!”
De Széki Rekedt Ábel nem zavartatta magát. Nyíltan bevallotta, hogy ő bizony ehet és ihat bármit, soha nem indul meg tőle a hasa. Ettől egyesek azonnal sikoltozni kezdtek, mások, akik pragmatikusan gondolkodtak, gyorsan vettek még egy szállítmány extraerős vécépapírt. Az államhatalom pedig azon kezdett munkálkodni, hogy ezt az eltévelyedettet a jó irányba fordítsa. Igen ám, de hogyan? Ha valaki annyira elvetemült, hogy ötpercenként sem képes könnyíteni magán, az nagyobb galádságokra is képes.
És ahogy az lenni szokott, a különcködés hamar politikai mozgalommá terebélyesedett. A boltok polcai közben kiürültek, mert az emberek hirtelen rájöttek: itt most valami nagy változás van készülőben, aminek eredményeként nem a WC-papírra lesz a legnagyobb kereslet, hanem rostban gazdag ételekre és hashajtókra.
A káosz közepette aztán megjelentek azok a megváltóként előlépő szónokok, akik a követőiknek biztos módszereket javasoltak arra nézvést, miként szabadulhatnak meg a múlt csökevényeitől. Széki Rekedt Ábel ebben hamar az élre állt. Azt mondta: „Miért szaladtok ti balgák, amikor ülhettek is? Sokkal jobb csendben várni az ihletre, mint izzadva, lila képpel loholni egy szűk kabin felé.” Ez a szólam egyre több embert késztetett gondolkodásra, aminek nyomán lassan elterjedt a székrekedés divatja.
Széki Rekedt Ábel ezzel a módszerrel teljesen átformálta a hasmenésesek büszke országát. A boltokban újra megjelentek a vécén olvasható könyvek, a parkokban pedig békésen üldögéltek az emberek, mert senkit sem hívott a kötelesség. A hasmenésesek népe ráeszmélt, hogy az örökös futáson kívül is van élet, de a vécépapírra, fülkegyártásra meg a különféle hasfogókra épülő gazdaságuk ettől a változástól teljesen összeomlott. Olyannyira, hogy a népnek nem is volt mit ennie. Egyesek szerint csak emiatt nem használták a reterátokat, amelyek sorra átalakultak múzeumokká. Nagy kár, hogy nem látogatta őket senki.
