Vigyázat, az alábbi írás spoilereket tartalmaz!
Vannak olyan sci-fik, amelyekről már a megnézésük előtt tudjuk, hogy okosak, látványosak és a tudományt nem csak díszletként használják, vagyis a szó hagyományos értelmében megérdemlik a figyelmet. A Hail Mary-küldetés pontosan ilyen: látványos, jól összerakott, Ryan Gosling meggyőzően játszik benne, és az egész fölött ott lebeg az a dicséretes igény, hogy ez most nem egy szokásos butácska űrkaland lesz, hanem egy műszakilag és tudományosan is átgondolt alkotás. Nem véletlen, hogy sokan rajonganak érte, amit én meg is értek, de valami miatt nem tudok belépni ebbe a táborba.
Talán az is megakadályoz ebben, hogy miközben a film a műfaj adta korlátok között megmarad realistának, a történet mélyén valami nagyon ismerős, nagyon kényelmes és nagyon hollywoodi gépezet működik. Az alapötlet, hogy „mentsük meg a Földet”, annyira megkopott és már annyiszor elővette a sci-fi, hogy önálló műfajjá nőte ki magát. Persze egy jó sztorival ezt érdekessé lehet tenni, de itt olyan érzésem van, hogy a film túlságosan is bízik abban, hogy ha elég ügyesen adagolja a képleteket, a problémamegoldást és a technikai ötleteket, akkor a régi alaphelyzet újnak fog hatni.
A legnagyobb gondom mégsem ez, hanem az a módszer, ahogy a film az idegennel való találkozást kezeli. Rocky figurája kétségkívül szerethető, sőt a film legjobb eleme. A közte és Ryland Grace között kialakuló kapcsolat megható, ügyesen felépített, gyakran kifejezetten szellemes. Csakhogy éppen ebben rejlik számomra a film legmeseszerűbb, leginkább elnagyolt vonása is. Az, hogy két teljesen külön fejlődési úton létrejött intelligens faj ilyen gyorsan, ilyen tisztán, ilyen eredményesen kezdjen kommunikálni egymással, nekem már nem a tudományos fantázia, hanem a modern űrmese kategóriája.
Nem arról van szó, hogy egy sci-fiben ne lehetne ilyesmit elképzelni. Hanem arról, hogy a film ezt túl simán oldja meg. Kicsit úgy, mintha az univerzum mélyén is ugyanazok a dramaturgiai szabályok uralkodnának, mint egy buddy movie-ban. Mintha a világűr végső soron csak arra várna, hogy két magányos lény rájöjjön: tulajdonképpen nem is különböznek. Pedig az ember még a Földön élő fajok kommunikációját sem érti igazán. A hangyák és a méhek például bámulatosan szervezett lények, mégsem beszélgetnek egymással, nem közölnek gondolatokat, nem cserélnek fogalmakat. Legfeljebb kölcsönösen hatnak egymás működésére, zavarják vagy kihasználják egymást, alkalmazkodnak egymás jelenlétéhez. Szerintem sokkal érdekesebb, sokkal idegenebb és sokkal eredetibb irány lett volna ez a filmben is. Egy valóban elgondolkodtató sci-fi talán azt mutatta volna meg, hogy az ember és az idegen nem megértik, hanem használják egymást. Hogy a kommunikáció nem mondatok, fogalmak, közös logikai hidak formájában történik, hanem funkciók, reakciók, kölcsönös függések révén. Nem barátság születik, hanem kényszerű együttműködés. Nem szívhez szóló kapcsolat, hanem hideg, csodálkozó egymásrautaltság.
A film másik pontja, ahol nálam veszít az erejéből, a kozmikus magány kérdése. Ryland Grace alaphelyzete elvileg rettenetes. Egyedül ébred fel, félig amnéziásan, egy csillagközi űrhajón, elképzelhetetlen távolságban mindentől, ami emberi. Ez az a helyzet, amelynek már a gondolata is nyomást gyakorol az elmére. A valóságban az efféle elszigeteltség alighanem nem egyszerűen megterhelő volna, hanem megsemmisítő. A film viszont ezt a rettenetet feltűnően gyorsan megszelídíti. Grace megrendül ugyan, de valahogy mégis túl könnyen működőképes marad. Túl könnyen jut el a pániktól a problémamegoldásig. Túl gyorsan válik abból az emberből, aki elvileg a mindenség legmagányosabb pontján lebeg, egy szerethető, ironizáló, ügyeskedő túlélő.
Ezen a ponton támad az a gondolat, hogy talán merészebb lett volna ezt az egész történetet két robottal eljátszani. Két különböző, eltérő logikájú mesterséges intelligenciával. Így nem kellene elhinnünk azt a mesét, hogy az emberi elme ilyen lazán képes legyűrni a kozmikus szorongást, és nem kellene a filmnek folyton visszacsempésznie valami ismerős, földszagú kedélyességet a csillagközi rettenet közepébe. A gépek ridegebb, tárgyiasabb viszonya jobban kiemelhette volna, hogy milyen idegen és milyen könyörtelen közeg ez.
Ráadásul a film éppen ott lesz kevésbé meggyőző, ahol a legtöbbet akarja nyerni: az érzelmi oldalon. Rocky és Grace kapcsolata működik, de túlságosan is szépen. A köztük kialakuló bizalom, a humor, a kölcsönös tisztelet mind olyasmi, amit jó nézni, csak közben az emberben ott motoszkál a kérdés: nem lett-e ebből a nagy tudományos sci-fiből végül egy nagyon ügyesen kivitelezett, nagyon szerethető tündérmese?
Ez önmagában persze nem hiba. A Hail Mary-küldetés közönségfilm, szükségszerűen alapvető emberei erényekről, értékekről kell, hogy szóljon, de nehéz ugyanebben a megvilágításban a film tudományos szigorát is ünnepelni.
Ami viszont vitathatatlan: a filmnek van ritmusa, fantáziája, és annyi benne az ötlet, hogy egy percig sem unalmas. A flashbackek adagolása is ügyes, az asztrofág körüli ötlet izgalmas, a problémamegoldó jelenetek sokszor tényleg feszültek, és Ryan Gosling képes végig a vállán vinni a filmet anélkül, hogy az egyszemélyes produkcióvá egyszerűsödne. A látvány is meggyőző, vagyis összességében ez a produkció messze intelligensebb, mint a hasonló költségvetésű sci-fik jó része.
Értékelés: 7,5/10
