Egészen friss az a felfedezés, hogy az emberi agy és a világűr szerkezete kísértetiesen hasonlít egymásra. Az elménket keresztül-kasul behálózó neuronok milliárdjai olyan módon kapcsolódnak, ahogy a galaxishalmazok, csak az utóbbiakat gravitációs hullámok, nem pedig idegfonalak kötik össze. Minden egyéb, meg talán a működés elv is azonos.
A jelenség komolyan fölveti annak lehetőségét, hogy talán mégis van értelme a világnak, csak jóval magasabb szinten, mint ahogy azt elképzeltük. Elvileg más bolygókon is létezhet élet, de azt felejtsük el, hogy ha valaha is meglátogatjuk ezeket a távoli világokat, az ottlakókkal olyan kedélyesen fogunk beszélgetni, ahogy a korai sci-fikben. Az ok, ami ezt lehetetlenné teszi, nagyon egyszerű: az életre alkalmas bolygók általában nem Föld-méretűek. Márpedig, ha csak egy kicsit is nagyobb a bolygó, mint a Föld, rögtön szembe találkozunk a tömegvonzás okozta kellemetlenségekkel, ha pedig másfél-kétszer nagyobb, gyakorlatilag mozdulatlanságra vagyunk kárhoztatva. De az sem lenne számunkra előnyös, ha a bolygó kisebb lenne, mert akkor nem lenne elég sűrű a légköre, az ott élő lények pedig olyan parányiak lennének, hogy talán észre sem vennénk őket.
De vonatkoztassunk el attól, hogy a nagy számok törvénye alapján valamilyen életforma mégiscsak létezik az univerzumban. Hiába lépnénk kapcsolatba például az Alfa Centauri közelében lakókkal, ha azok kétszázszor akkorák volnának, mint mi. Az odaküldött delegációnknak folyamatosan attól kéne rettegnie, hogy egy véletlen mozdulat ne törölje le őket a tárgyalóasztalról. Ha pedig mihozzánk jönnének, biztonsági okokból nem mutathatnánk meg nekik a városainkat, mert a kíváncsi forgolódás közepette úgy levernék a felhőkarcolóinkat, ahogy a szobában tornázó csajok az állólámpát. A parányi élőlényekről pedig inkább ne is beszéljünk, mert egyes elméletek szerint már itt is vannak köztünk. Talán éppen a Marsról jöttek, ahol a hozzájuk képest gigantikus űrszondáinkkal hasztalanul kutatjuk az élet nyomait.
Mindez azért valamilyen módon mégis kezelhető. Lehet például a távolból is kommunikálni, már ha ezt nem teszi lehetetlenné az intelligenciaszintek közötti akadály. Hogyan álhatunk szóba például a körülöttünk dorbézoló vírusokkal, és üzenhetjük meg nekik, hogy jól van, elég a mókából, ha nem hagyjátok abba ezt a cirkuszt, bevetjük ellenetek az orosz vakcinát? Még bonyolultabb a helyet a nagyobb, összetettebb rendszerek esetében, mert ott meg mi vagyunk azok, akiket mikroszkóp alatt figyelnek.
És most az is kiderült, hogy az egész világmindenség egy hatalmas ideghálózat, mi pedig ott sunyítunk benne meg sem fogalmazódott sejtelemként. Ha tovább megyünk ezek az okfejtésen, megérkezünk a párhuzamos univerzumokba. Ezek léte, ha nem is bizonyított, ám erősen és határozottan kapizsgált, így megeshet, hogy ez az egész építmény aminek mi történetesen az agyában helyezkedünk el, egy olyan értelmes lény, amelynek egyéb testrészei is vannak. Más univerzumokban, másmilyen fizikai törvények alapján örvénylő vagy csoportosuló anyaghalmazokban például ott lehetnek a kezei, a lábai, a törzse, meg minden egyéb alkatrésze, amelyek mérete a fantázia határait is bőven meghaladja.
Ebből a nézőpontból a földönkívülieket nem is érdemes keresni, mert mi is ezek vagyunk: benne utazunk ebben az egyetlen, vagy sok-sok ilyen fölfoghatatlanul összetett és méretét tekintve iszonyatosan nagy földönkívüli lény egyikében, és talán éppen ihletet adunk neki azzal, hogy megbirizgáljuk egyik idegvégződését. Az csak a jó sorsunk illusztrálásaként említeném meg, hogy gondoljanak bele: mekkora szerencse, hogy éppen az elméjében kaptunk helyet, és nem egy másik kozmikus méretű szervében, amit sokkal intenzívebben használ, mint az agyát. Hogy melyik ez a szerv, föntebb már jeleztem, de annak megtippelését, hogy milyen sorsunk lenne ott, teljes egészében önökre bízom.