A Kormorán kávéház már vagy harminc éve minden szerdán vendégül látott egy különös társaságot, amely az intézmény hátsó traktusában, egy utcai ablaknál álló kerek asztalt rezervált erre az alkalomra. Nem voltak túl sokan, épp hogy elfértek a malomkerék méretétől alig valamivel nagyobb asztal mellett, akik pedig későbben érkezvén nem részesülhettek abban a kiváltságban, hogy zakójuk könyökével megillethessék a valaha politúrozott, ám történetünk idején már kissé megkopott bútordarabot, annak vonzáskörébe húztak egy széket, és ott pipázgattak.
A társaság csupa akadémikusokból, egyetemi oktatókból, filozopter doktorokból és egyéb kitüntetett státuszú egyénekből állt, ám a Kormoránban összegyűltek létszáma folyton változott, attól függően, kinek, mikor és hol akadt fontos felszólalni valója.
Azon a borongós novemberi délutánon, ami inkább volt koraeste, majd pedig normális este, mindössze hárman üldögéltek a kerek asztalnál, amikor Jaharász Alfréd, a széles körökben ismert irodalomtörténész, az egyetem emeritus professzora megérkezett. A kabátujjáról lazán lecsapta az esővizet – a várost lustán hulló eső permetezte –, majd az ominózus ruhadarabot a kalapjával, sáljával és sétabotjával egyetemben a közeli fogas gondjaira bízta.
– Van szerencsém bejelenteni az uraknak, hogy ma végre korszakos fölfedezésre jutottam: sikerült meghatároznom a házasság lényegét! – jelentette ki, miután köszönést biccentett, és a feneke alá penderített egy közelben tartózkodó széket.
A vele szemben terpeszkedő akadémikus, név szerint Szatmázi Gyomáz professzor úr, erre fölkapta a fejét.
– És vajon mi lészen az? – kérdezte hányavetien, miközben aprókat pöfékelt a hosszú szárú pipájából.
– A férfiúi fölény érvényre juttatása – mondta Jaharász professzor szenvtelenül.
A kissé srégen ülő filozófiadoktor, Sümegváry Athanáz erre szintúgy fölkapta a fejét:
– Szavamra mondom, jól beszél! A házasság szűntelen harc a férfiúi akarat érvényre juttatásában, mert ha nem így lenne, az asszonyi akarat mindent befedne a szoknyájával.
– Hatalmas szerencse, hogy a férfiúi akarat olyan szilárd, mint ez a márvány oposszum itt, mögöttem – bökött a háta mögé Szatymázi professzor. – Hiába a női ármánykodás, hiába a körmönfont szándék, a férfiúi akaratot semmi nem törheti derékba.
– Nos barátaim – mondta Jaharász professzor, miközben kényelembe helyezkedett. – A férfiúi akarat kőbe vésett tény. Ámde az asszonyi szándék legfőbb szövetségese a makacsság, ami, mint tudjuk, hegyeket görget.
– Ez a keserű valóság – bólogatott az eddig csöndben lévő Fajk Richárd címzetes egyetemi tanár. – Ármánykodóbb lények ezen a bolygón nem léteznek az asszonyoknál. A férfi szépen eltervezi, hogy a délutánt egy kis szunyókálással teszi teljesebbé, amikor megjelenik az ajtóban az asszony, és kijelenti, hogy le kell vinni a szemetet, mert az férfimunka.
– Mint ahogy a mosogatás is, szerintük – helyeselt Sümegváry Athanáz.
– Úgy van! – csapott az asztalra Szatmyázi Gyomáz. – Számos fronton támadják a férfiúi akaratot, és mindig alattomban. Minő szerencse, hogy az eszünkkel fölébük kerekedhetünk.
– Bölcsességgel, logikával és intelligenciával győzzük le a nyers asszonyi akaratot – mondta valaki, tán Sümegváty Athanáz, tán Szatymázi Gyomáz, az erősödő félhomályban nem lehetett egyértelműen megállapítani, mert a személyzet takarékossági okokból még nem kapcsolta be a kávéház világítását.
Ám ekkor a háttérből megszólalt Béla, a pincér:
– Pardon és bocsánat, mit hozhatok az uraknak?
Jaharász professzor emeritus ránézett a zsebórájára.
– Hozza a szokásos dupla feketét egy kockacukorral.
– És a paklit a snapszerpartihoz? – kérdezte Béla.
– Az ma nem lesz fiam – sóhajtott a professzor. – A feleségemnek ma van a születésnapja, és kikötötte, hogy hétre érjek haza, különben lesz nemulass.
– Hát, van ebben valami – vakargatta meg a tarkóját Béla. – A nagyságos asszony már kétszer telefonált…
A többiek megértően hallgattak, és pipafüstjeikbe burkolózva mélázgattak a férfiúi akarat diadalmas vesszőfutásán.
