Régóta vita tárgyát képezi, hogy a fénysebesség a gyorsabb, vagy a gondolat. Mindez idáig csak a találgatás sötét erdejében voltunk kénytelenek tapogatózni ezzel a nagyon fontos kérdéssel kapcsolatban, de most, a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegében végre alkalmunk nyílt arra, hogy ezt a két állatot megversenyeztessük egymással.
Az, hogy a fénysebességet állatnak nevezzük, talán sokakat meglep, de a gondolat viszonylatában, ugye, nincs ebben semmi rendkívüli, mert hiszen állatian alantas gondolatokban sehol sincs hiány.
A kísérlet érdemi részére most nem térnék ki, mert tudván tudom, hogy az olvasóknak – kivétel a tiszteletnek – fogalmuk sincs, milyen berendezések vannak a nevezett részlegben, és hogy azok mire szolgálnak. Legyen elég az, hogy katalizátorként egy hamburgert használtunk, erre irányítottuk rá a fényt, illetve a tesztben részt vevő humán egyedeknek erre kellett rágondolniuk. Közben folyamatosan mértük a fotonok által megtett út hosszát, osztva persze az idővel, mert ez az a bizonyos sebesség, amire kíváncsiak voltunk. Ugyanekkor, párhuzamosan a hamburgerre rágondoló tesztalanyok agyhullámait is mértük, tekintettel azok fel- és alharmonikusaira, meg az alfarhangokra, amelyek csak úgy, véletlenül kicsúsztak.
Itt most azért meg kell állnunk, mert szükséges elmagyaráznunk a gondolati sebesség mechanizmusát. Vegyük például azt a bizonyos hamburgert, ami valahol, a téridő egy adott pontján létezik. Azt hihetnénk, ha egy személy azt a feladatot kapja, hogy gondoljon erre az ételre, azonnal és tisztán látni fogja maga előtt. Nem, ez tévedés. A hamburgert először fel kell fogni a maga tárgyi mivoltában, aztán hozzá kell rendelni egy már megélt, és elraktározott emlékhez, így például az a bennszülött, aki életében nem látott még hamburgert, csak bámul majd bambán maga elé. De azok is, akik naponta járnak a mekibe, elidőznek egy kicsit, hogy hol, melyik étkezde, milyen szervírozású ennivalójára összpontosítsanak. Mindenek következtében tetemes idő múlik el, amíg az ember képes lesz rágondolni arra a bizonyos hamburgerre, legyen az akár Új-Zélandon, akár Alaszkán. Mindeközben pedig a fénysebesség röhögve megteszi ezt az utat oda és vissza, sőt fele úton megáll egyet peslantani is.
Tudom, azt fogják mondani erre, hogy jó, jó, de a fénysebesség sem végtelen, így évek, évezredek, sőt évmilliók múlnak el, mire a világűr egyik pontjából a másikba megérkezik. Ezzel szemben a gondolat ripsz-ropsz ott van, ahol neki tetszik. Ha teszem azt, valaki arra kér bennünket, hogy gondoljunk az Alfa Centaurira, hopp, már ott is vagyunk, miközben a fény évekig botladozik az űrtörmelékben, mire odaér. Ezzel önök szerint egyértelművé válik, hogy a gondolat lesz gyorsabb, csak hát ki garantálja, hogy tényleg ott van-e ahol lennie kell, és hogy amit körbejár az valóban az Alfa Centauri? Nem járt még ott senki, nincs megélt vagy másodlagos élmény, következésképpen a hozzá kötődő gondolat csak fantázia.
És ez az, ami a Nagy Hadron Ütköztető Irodalmi Részlegének tevékenységét alátámasztja és igazolja: a gondolat sebessége, működése és hatékonysága csak hordozójával, vagyis az irodalom sűrűségével mérhető: ahol tömörebb és gyakoribb az irodalom, ott a gondolat valósággal szárnyal, ahol pedig ez a hordozó elenyésző, ott a gondolat is csak botladozik. Tessék, otthon, házilag is kipróbálni!