Podkoszt István, a fagylaltárus, sosem gondolta volna, hogy egyszer a saját édességei kergetik majd az őrületbe. Pedig mindig becsülettel dolgozott: a kis, sárga fagylaltos triciklijével járta a várost, csilingelt és mosolygott, akár sütött a nap, akár zuhogott az eső. Mindenki szerette őt, különösen a gyerekek, akik futva érkeztek a hangjára, mintha valami mágikus erő vonzaná őket a fagyis kocsihoz.
Egy júliusi reggelen, amikor István a megszokott rutinnal kezdte a napot, észrevette, hogy a fagylaltos kocsi mélyhűtője nem egészen úgy működik, mint az előző napon. Mintha hidegebb lett volna. „Na, végre valami működik is ebben a világban!” – gondolta, és nem foglalkozott tovább a jelenséggel. A városka főterén kezdett árulni, és hamarosan megjelentek az első vásárlók.
Egy kisfiú kérte az első gombócot. – Epreset kérek! – mondta lelkesen. István mosolyogva nyúlt a fagyis kanálért, és kimerte a gombócot. Ám amikor a tölcsérhez ért volna, a fagylalt egy hangos csattanással életre kelt, és a kisfiúra ugrott!
A gyerek visítani kezdett, az epres fagyi pedig felkúszott a karján, majd a nyakán, mintha meg akarná fojtani. István döbbenten nézte, de gyorsan közbelépett: egy tölcsérrel megpróbálta levakarni a fagyit a gyerekről. Az epres massza ekkor ráugrott a fagyis kanálra, és úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. A kisfiú zokogva rohant haza.
István megpróbálta magát meggyőzni, hogy csak a hőség játszik vele. „Biztos képzelődtem.” – gondolta, és gyorsan belekortyolt a kabátja zsebében rejtegetett fémkulacsba. De a következő vásárlónál, egy idős néninél, aki citromos fagylaltot kért, ismét furcsa esemény történt. A citromfagyi sziszegve buggyant ki a kanálból, majd rátekeredett a néni járókeretére, és elindult vele a tér közepe felé.
A néni néhány pillanatig értetlenül bámult, majd meglepő gyorsasággal utánaeredt, és közben káromkodott, mint a szódáskocsis.
István úgy érezte, ez már sok a jóból. Ideiglenesen bezárta a boltot, és bement a közeli gyógyszertárba aszpirinért, de amikor visszajött, már sor állt a kocsija előtt. Muszáj volt tovább osztogatnia a fagyit. Egy ideig nem is volt semmi baj, és már majdnem meg is nyugodott, amikor megint történt valami nyugtalanító: a csokoládégombócok összegyűltek egy kupacba, és mintha a rendszer ellen tüntettek volna, birtokba vették a teret. És ha ez nem lett volna elég, egy szerelmi dráma is lezajlott: a mogyorókrémmel megcsalt vanília bánatában megpróbálta magát belefojtani a szökőkútba, de a puncs utánaugrott, hogy és kimentette. A legijesztőbb mégis a pisztácia volt, mert nyíltan rámászott a nemzetiszínű zászlóra, és takonyzöldre festette át.
István kétségbeesetten próbálta kordában tartani az édességeit, de nem járt sikerrel. A fagylaltok egymás után hagyták el a triciklit, és követték a lázadók példáját. A városka lakói sikoltozva menekültek, miközben a fagylaltok szabadon garázdálkodtak és kötözködtek.
Ekkor érkezett a hős megmentő: Gyöngyi, a helyi cukrász. Ő volt az egyetlen, aki megértette a helyzet komolyságát. „Ezt biztos az új génkezelt aroma okozza!”– mondta, miközben fakanalat ragadott, és megkezdte a harcot a gombócokkal.
Egy órás kemény csata után, amelynek során Gyöngyi tönkreverte a csokoládét, és sóval hintette be a pisztáciát, végül minden fagyi visszakerült a fagylaltos tricikli mélyhűtőjébe.
Podkoszt István ekkor megfogadta, hogy soha többé nem osztogat fagyit. Inkább áttér a jégkására. De már az első próbanapon gyanús bugyborékoló hangot hallott a kásatartó termoszban.
