Van ugyebár az irodalmi élmény, amelyet csak az éteri szubsztanciák csillogásában fürdőzve lehet igazán értékelni. Szmörétek Vermentin legújabb kötete – amely a címével is mintha maga mögött hagyná a hagyományos tipográfia láncait – olyan opus, amely neobarokk ornamentikájával és posztmodern minimalizmusával egyszerre taszít és vonz, miközben az olvasó végig azon tűnődik: miért nem lett inkább számadó juhász Bökönypusztán.
Vermentin mindig is a literatúra Houdinije volt, de ezúttal nemcsak a mondatok közé rejtett zárral trükközik, hanem egyenesen a narratív gravitációt szünteti meg. A kötet nem csupán olvasmány, hanem absztrakciós létélmény, amely a szerző korábbi munkáinak visszafejtésével és a jövőben még meg nem írt műveinek anticipációjával játszik, olykor pentatonikus szerkesztési elveket alkalmazva a bekezdésszerkezetben.
Műfaji behatárolhatatlansága nem egyszerűen a posztmodern manifesztálódása, hanem a hermeneutikai nihilizmus győzelme az elbeszélés hagyományos eszközei felett. Az olvasó először azt hihetné, hogy Vermentin egy nagyívű epikus kísérletbe kezdett, de a második oldalon harmadik sorában már világossá válik, hogy itt valójában egy szemiotikai performansz zajlik. Az 587. oldalra érve az ember már csak térdre borulva mormolja maga elé: „Szmörétek, te zseniális rohadék!”
A kötet legnagyobb bravúrja az, hogy úgy tűnik, mintha Vermentin elkerülne minden konkrétumot, miközben erős determinista álláspontot hirdet az emberi tapasztalásról, amely egyaránt vonatkozik az időstruktúrák fluiditására és a parmezán helyes reszelésére. Az olvasó egyszerre van jelen egy tudományos konferencián és egy barlangrajz-fesztiválon, ahol a szerző lazán idéz a 16. századi firenzei kelmefestők etikettkönyvéből, miközben az üres oldalak szimbolikájával is mesterien játszik.
A kritikus felelőssége persze az, hogy a mű értékeit és gyengéit is feltárja. Ha lenne a kötetnek bármilyen hibája – de nincs –, akkor azt mondhatnánk, hogy olykor túl merész. Az egyik fejezet például teljes egészében egy anagrammákból összeállított, széttört palindrómát tartalmaz, amely első olvasatra értelmezhetetlen, második olvasatra még inkább az, de harmadikra jön a szakrális tapasztalat. De hát nem pont ez Vermentin igazi zsenialitása?
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kötet a modern irodalmi hagyomány egyfajta rekurzív felemésztése, amely nem csupán olvasásra késztet, hanem arra is, hogy az ember újraértelmezze, miért tanult meg egyáltalán olvasni. Ahogyan a könyv egy pontján maga a szerző írja (vagy talán éppen nem írja): „A szavak önmagukban csak hangok, de a csend, amely mögöttük áll, az igazi mondanivaló.”
Kötelező olvasmány? Talán. Felejthetetlen élmény? Határozottan. Egy új korszak kezdete? Meglehet. Egy biztos: Szmörétek Vermentin nem csupán a könyvpiacot rengette meg, hanem az idő és tér kontinuumát is, miközben az olvasók a könnyeiket törölgetik – nevetéstől vagy kétségbeeséstől, ez már szinte mindegy.
