(Kállay Kotász Zoltán Pancser láma beszélyei c. kötetéről)
Van az a pillanat, amikor megcsúszol egy koanon, és nem tudod, sírj-e vagy röhögj.
Kállay Kotász Zoltán „Pancser láma beszélyei” című kötete épp ezt a botladozó bölcsességet kínálja. Azzal tanít, hogy elbizonytalanít, hogy nem akar tanítani. Mert a valóság nem ragadható meg egy tanításban, mert az már halott… Pancser Láma meg nagyon is eleven.
Van egyfajta műfaji és stiláris meghatározhatatlansága, aforisztikus, koan-szerű töredékek, a koan-forma fricskája, a haiku és zen tradíció parodisztikus újraértelmezése, bölcsességirodalom és önsegítő irodalmi dekonstrukciója jellemzi.
Beszély? Pamflet? Zenvers? Haiku-burleszk? A könyv saját műfaját úgy kezeli, mint egy laza buddhista köpenyt: bármikor leveti, másikra cseréli vagy épp kifordítja. A beszély egyszerre utal a régi magyar prózai anekdotákra és a „beszélyes” szó jelentésjátékára – itt minden szelíden veszélyes, ami gondolatokat ébreszt. A töredékesség szándékos: nincs történeti ív, nincs tanmese, nincs narratív katarzis – csak apró, hangtalan pukkanások, amelyek után az olvasó füstkarikákat kerget a fejében.
A szerzői hang a pancserség filozófiája. „Pancser láma” mint alteregó: dilettáns bölcs, aki hibáival és emberi esendőségével mutat tükröt, az irónia és öngúny mint spirituális stratégia jelenik meg, az eljátszott naivitás mögül pedig kivillan az éleslátás. Néha szatirikus („Hülye vagyok, de hát hülye is lennék más lenni”), máskor filozofikus vagy kontemplatív („Minden mozdulat végső rezzenése: az Idő tegye a dolgát.”).
Kállay Kotász Zoltán írói énje nem rejtőzik el a Láma mögé, hanem kézen fogja, és néha jókedvűen belerángatja a pocsolyába. A bölcsesség nem egy irányból érkezik – inkább visszacsap, mint egy gumilabda. A szerzői hang önreflexív, ironikus és szemtelenül emberi. „Játszom, hogy módos vagyok… Pedig csak álmódozó vagyok.” – írja, és ezzel egy szuszra teszi zárójelbe az önmegvalósítás modern mítoszát. Nézőpontváltások, belső utak, szó- és jelentéscsavarok sűrűn váltakoznak, a stílus valahol Pilinszky, Tandori, Rejtő és a kortárs slam költészet közé esik – de egyedi. Sőt: önazonos.
A tematikus motívumok – kő, hegy, út csend és zuhanás a kötetben vissza-visszatérnek és egymásra íródó metaforaként működnek.
A kő lehet terhelés vagy akadály: „Kő a cipőmben…”, „Nagy kő nyomta szívemet…”, „Kő és kő és kő…”, lehet eszköz, tett vagy következmény: „Kő a kezemben… Elkövető lettem!?”, „Ha már a követ le tudom vetkeztetni – következetes lesz.”, vagy szimbolikus útjelző, cél: „Menj a nagy kőig!”, „mérföldkő volt”, „Nagy követ lettem?” Lehet emlék: „Kővel dobálják… Összegyűjti, és utat rak le belőle.” Ez a sor hangsúlyosan kapcsolja össze a seb és az emlék átalakítását: a kő itt konkrétan egy múltbeli bántás, ami emlékként maradhatna, de a beszélő inkább „utat rak” belőle. Ez a legexplicitebb helye a kő mint emlék-átírás vagy emlékként szolgáló tanító anyag motívumának.
A hegy – völgy – út: bejárandó, be nem járható, megmászott vagy csak kivetített belső tájak. A hegy – amit meg kell mászni vagy épp megkerülni – mindig másként látszik: „Völgyből a dombot, dombról a hegyet, hegyről a völgyet bámulom.” A kötet út-motívuma is mozgásban tartja a jelentést: soha nem tudjuk, ki van úton, ki áll, és ki csak álmodik róla.
A szó, csend, félrehallás motívumai: a nyelv korlátai, játékai és paradoxonjai, nyelvbotlásból születő világértelmezésekké válnak, poetikájának ebben a nyelvi játékában profán és transzcendens összemosódik, szándékosan pongyola, de mély értelmű mondatszerkezetekben. A szöveg tele van elhallásokkal, szóviccekkel, félrehallásokkal, „tévesztett igazságokkal”: „Mennyi bizonytalanság! – Mennyei bizonytalanság”, hallom félre. A nyelvi csúszások nem hibák, hanem a látásmód részei. A nyelv itt nem az igazság hordozója, hanem a valóság folytonos félrefordítása. A szó itt vak, és épp ezért lehet néha éleslátó. A szójáték nem puszta poén, hanem filozófiai gesztus.
Ez nem „önsegítő könyv”, hanem „önmegzavaró könyv”. Nem akarja, hogy jobbak legyünk – inkább azt kérdezi: mit jelent az, hogy jobb? „Elgyönyörködtem a lehetőséget, hogy jobb ember legyek.” Kicsit a „buddhizmus light” és „zen-pop” kritikája, a belső út helyett a látványos önmegvalósító útkeresés paródiája, az „önmegváltás” kifordítása: nem fejlődni kell, hanem látni, hogy milyen nevetséges a fejlődésmánia. A spirituális utalások nem doktrínák, hanem inkább kifordított mantraformák – mintha egy zazen közben valaki mindig belenevetne a csöndbe. És ettől mélyebb lesz a csend.
A könyv tele van vizuális kódokkal, piktogramok és a szöveg tördelése adja a ritmusát. Az ikonográfiája játékos és meditatív egyszerre: kis meditáló alak hol ülve, hol fején állva jelzi az egyes „szólamokat”, nagy fehér felületek, rövid szövegek,a vízszintes ritmusból függőlegesen kilógó sorok a széleken és a szünetek – a vizuális csend is a mondanivaló része. Ez a könyv úgy beszél, hogy közben sokat hallgat.
A záró benyomás a kacagva visszhangzó csend. A Pancser láma beszélyei nem akar útmutató lenni, de minden oldalon elénk ejt egy követ, amiben megbotolva másképp indulunk tovább. Nem ad válaszokat, de elbizonytalanítja a kérdéseinket. És ezzel máris többet tett, mint a legtöbb tanító. Hiszen van az a pillanat – ahogy írtuk is az elején – amikor nem tudod, sírj-e vagy röhögj. Pancser Láma azt mondaná: „ne válassz, tedd egyszerre.” Ugyanis nem azokhoz szól, akik egyenes válaszokat, egységes tanítást vagy súlyos filozófiai rendszereket keresnek, hanem azoknak, akik hajlandók a kérdésekben maradni, és közben nevetni egyet saját magukon, akik már átestek egy-két spirituális divathullámon, és most szeretnék nevetve elengedni a kapaszkodókat, akik hajlandóak a megvilágosodást nem a hegycsúcson, hanem a cipőjükbe szorult kavicsban keresni.
