A bajusz

2007.10.04.
Olvasták: 875

Ha valaki levágja a több mint tíz éven át ápolgatott és rendezgetett bajuszát, elvárja a környezetétől, hogy észrevegye a változást. De mi van akkor, ha az a bajusz nem is létezett? Mert ekkor bizony hiába kotorja ki az ember nagy műgonddal a pamacsos tálkából a szőrszálakat, és hiába rakja el precízen a borotválkozó-felszerelését, utána nem az történik, amire joggal és okkal számítani lehet.

Ezzel a jelenetsorral kezdődik A bajusz című francia filmdráma (rendezte: Emmanuel Carrere), ami lidércnyomás tekintetében nem ígér annyit, mint egy divatos klisékből összerakott pszichotriller, de a valóság és a képzelet egyensúlya már a kezdet kezdetén félrebillen, ami dramaturgiai szempontból majdnem olyan, mint a gyors gól a focimeccsen.

Hogy megértsük, miről van szó, muszáj elmesélni a történetet. Ahogy azt az utóbbi évek francia filmjeiből megszoktuk, adva van egy fiatal értelmiségi házaspár, akik nemcsak elegáns, de kifejezetten stílusos életet élnek valahol a középosztály felső harmadában, amíg egy látszólagos apróság – jelen esetben a leborotvált bajusz – rá nem döbbenti őket, hogy a körülöttük lévő stabilitás csak illúzió. Nem lehet tudni, hogy az ismerősöknek és a rokonoknak miféle érdekük fűződik ahhoz, hogy letagadják Marc (Vincent Lindon) bajszának ad hoc létezését, a legvalószínűbb magyarázat egy jól megszervezett tréfa lehet, de ahogy múlik az idő, a helyzet egyre mérgesebbé és átláthatatlanabbá válik. Marc valamiféle összeesküvésre kezd gyanakodni, kiváltképp azok után, hogy a felesége, Agnes (Emmanuelle Devos) is mind furcsábban kezd viselkedni. Úgy látszik, a nőnek komoly mentális gondjai vannak. Ellentmondásból ellentmondásba bonyolódik, sőt előfordul, hogy az egy mondattal korábban tett kijelentését is letagadja. Marc a saját igazának biztos fedezékéből figyeli a feleségét, akinek különös módon, egyre többen lesznek a cinkosai, és ez a kétségbeesés szélére sodorja a férfit. Agnes végül odáig megy, hogy eltünteti a Bali szigeti nyaralásuk idején készített fényképeiket is, amelyeken pedig Marc bajuszosan vigyorog. Ez az a pont, ahol a film még bármerre elágazhat, lehet belőle például egy nagyon jó spionhistória, vagy egy Gázláng-szerű pszichodráma, esetleg valami misztikus, ufó-szerű katymaz, hogy a leggyengébb változatot is megemlítsük.

Carrere ehhez képest rendíthetetlenül vezeti a filmet azon a csapásvonalon, amelynek végén egyre inkább az őrület fénye csillog, de azt még egy óra után sem nagyon lehet tudni, hogy Agnes vagy Marc őrülete lesz-e az a lidérces messzi fény. A férfi gyanakvása, hogy az asszony valamit forral ellene, furcsa hirtelenséggel lényegül át letargiává, amikor Agnes közli vele, hogy az élőnek hitt apja már egy éve halott, és hogy azok a rokonok, akikkel rendszeresen tartják a kapcsolatot, nem is léteznek. Marc képtelen megbirkózni ezzel az információval: kimerültségére hivatkozva félrevonul, de hallgatólagosan tudomásul veszi, hogy Agnes gyógyszerrel traktálja őt. Az altatótól félig kábán aztán véletlenül meghallja, hogy elmegyógyintézetbe akarják zsuppolni.

Ekkor megszökik, és az első találomra kiválasztott géppel meg sem áll Hongkongig. Itt akár azt is hihetnénk, hogy véget ért a lázálom, s talán maga Marc is így gondolja, mert ír egy képeslapot Agnesnek, hogy a lehető legrövidebb időn belül hazamegy, ám a lapot nem küldi el, és ami még ennél is furcsább: képtelen leszállni a Hongkongot a repülőtérrel összekötő kompjáratról. Egész nap furikázik oda-vissza, este a járat leállítása után pedig fölkéredzkedik egy halászhajóra, és egy ismeretlen kisvárosba utazik, ahol valami ordenáré módon lepusztult hotelben bérel szobát.

Ezután egy nagy ugrás következik az időben: Marc már megint bajszosan éppen hazaér a rozzant hotelbe, és a portás vigyorogva újságolja neki, hogy az uraság felesége már elvitte a kulcsot. Marc fölkullog a szobájába, ahol az ágyon ott fekszik Agnes, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Kiderül, hogy nyaralni vannak, és szó sem volt Hongkongról sem az azt megelőző nyomasztó kalandok sorozatáról.

A film ezzel az arculcsapásos közléssel zárul, vagyis a lehetőségek gondos mellőzése után a skizofrénia egyfajta belső krónikája lesz, azzal a megjegyzéssel, hogy a sok lebegtetés miatt talán a legkézenfekvőbb az lenne, ha az egész sztorit egyfajta nehéz trópusi hőségben álmodott álomnak vélnénk.

Ez a téma, a megbomlott elme filmes feldolgozása leginkább arra az elnyűhetetlen gumicsontra hasonlít, amelyet sznobkörökben a házikedvencnek elé szokás hajítani. De ez a mozi még így is megnézhető, sőt csak egy kicsiny lépés hiányzik ahhoz, hogy a skizo-pszicho thrillerek hall of fame-jébe is bekerüljön. Ha például Carrere nem hagyott volna elvarratlanul annyi szálat, csak mondjuk egyet, többet lehetne vitatkozni a filmjéről, mint a műfajilag hasonló Egy csodálatos elméről. De így, hogy minden kérdés a végtelenségig nyitva maradt, legfeljebb azon tűnődhetünk, hogy Marc álmodott-e valami borzasztót, vagy csak megőrült annak rendje és módja szerint.

A bajusz (La moustache), színes, magyarul beszélő, francia filmdráma, 83 perc, 2005
Rendező: Emmanuel Carrere, író: Emmanuel Carrere; forgatókönyvíró: Jérôme Beaujour, Emmanuel Carrere; zeneszerző: Philip Glass; operatőr: Patrick Blossier; producer: Anne-Dominique Toussaint; vágó: Camille Cotte. Szereplők: Vincent Lindon (Marc Thiriez), Emmanuelle Devos (Agnes Thiriez), Mathieu Amalric (Serge Schaeffer), Hippolyte Girardot (Bruno)
Cylia Malki (Samira), Macha Polikarpova (Nadia Schaeffer), Fantine Camus (Lara Schaeffer).
Értékelés: 4

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Vélemény, hozzászólás?

Ne hagyja ki ezt sem: